Kategória: Versek

Már egy éve csak a papára gondolok

s egyfolytában topogok.

Halasszákkal a kezében

ment a Dunára, ment hevében.

Én még egyenes ember voltam,

harsogtam, próbálkoztam.

Hagyja a halakat magukra,

ne menjen az agyukra.

Csak ment és pecázott halkan,

nem figyelt, nem félt a viharban.

A halakat kifogta az iszapban,

bátor lélek volt a mindennapokban.

Nem makognék, de most már késő,

papa egy óriási hozzáértő.

Naponta egy újabb akció,

ez a vers egy fantasztikus kompozíció.

Már egy éve csak a Papára

gondolok mindig, gyorsan-futva.

Füstölő szivarral kezében

ment a szobába, ment serényen.

Én még rossz kisfiú voltam

verekedtem, rugdalóztam

Hagyja a papírmunkát másra,

Velem foglalkozzon egyfolytában.

Csak ment és ordítozott velem

szidott szidott engem, hiába kértem,

S a szivarfüst kecsesen kanyarogva,

Keringett és szállott a magosba.

Már 8 éve csak a Papára gondolok,

Gondolok mindig, meg-megállva.

Füstölgő cigarettával kezében,

Ment az emeletre, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

Toporzékoltam, habár iskolás már megvoltam.

Hagyja a tetőn a munkát másra.

Feküdjék inkább be az ágyba.

Csak ment és pöfékelt némán,

Nem szidott, nem is nézett énrám.

s a füstfelhők kormosan azokat kifújva,

Keringtek, vesztek el a magosba.

Bár ne sírnék, de most már késő,

Most látom milyen óriás ő –

Szürke haja kandikál a széllel,

Talán ő hozza a viharfelhőt ősszel.

Már egy hete csak a papára

gondolok, folyton, meg-megállva.

Egy üres pohárral kezében

ment a pincébe, ment serényen.

Én még naiv kisgyermek voltam,

visítottam, toporzékoltam,

Lökje a büdös piát félre.

Engem vigyen le a pincébe.

Csak ment és iszogatott némán,

nem szólt, sőt nem is nézett énrám,

s az alkohol csábítón csobogva

csordogált üres poharába.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő –

Vörös orra ragyog az égen,

Fehérbort old az ég vizében.

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő –

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

Lilla szívéért szólt

minden könyörgésem.

Belsőm csakis érte forrt,

 s szemében láttam jövőképem.

Kietlen a mezőm, a kertem

mióta nem vagy.

Boldogtalanságomat leltem,

a tavaim ellepte fagy.

Rám szállt a bánat

mikor nem voltál velem,

s fizettem érte nagy árat,

mert elfeledtem nevem.

Eljött a tavasz

s kikelt minden virág,

felőlem már nem hallasz,

mert beláttam a hibám.

Gyönyör, kéj és mámor

van most helyetted,

meglehetősen bátor,

hogy pont engemet etetted.

Erőm, kedvem és hitem

most egyre sokasodik,

üres most a kis szívem,

bár előtte tömeg sorakozik.

Köszönöm, Lilla, hogy vagy

es ennyit tanultam tőled,

önbizalmam lett általad nagy,

miután a kásádat kifőzted.

Ne búsulj, Lillám

egyszer utolér a karma,

jön a derült égből villám

s az út szélén leszel hagyva.

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!