A kereszténység igen furcsa vallás: középpontjában egy olyan dolog áll, ami normális körülmények között fizikailag lehetetlen. Tudta ezt az ókori ember is, mégis azt látjuk, hogy a kereszténység pár év alatt a semmiből tízezrek, sőt milliók vallásává vált, s napjainkban kétmilliárd követőjével a világ legnagyobb vallása, s tanításai a mai napig meghatározzák nyugati kultúránkat, az emberek gondolkodását, viselkedését – hívőkét és nem hívőkét egyaránt. Lehetséges, hogy egy ilyen nagy hatású mozgalom eme alaptétele mese? Vagy esetleg egy valóságos esemény, melyet Isten, vagyis minden létezés és fizikai törvényszerűség alkotója vitt véghez azért, hogy megmutassa: „ez az én vallásom, ebben higgyetek!”? S miért gondolom én és még annyian más, művelt, a tudományokban jártas, racionálisan gondolkodó ember, hogy utóbbi az igaz?
Jézus az 1. században jelent meg Galileában, a Római Birodalom határterületén, amely a szomszédos Júdeával és annak fővárosával, a szent városnak számító Jeruzsálemmel együtt a zsidó nép hazája volt. Megbocsátáson, szereteten alapuló tanításával valósággal felforgatta a kor gyakran bigott, képmutató zsidó vallásosságát. Azt mondta, ő a Messiás, az a rejtélyes alak, akiről a próféták évszázadokkal azelőtt megjövendölték, hogy „megszabadítja őket és minden népet a zsidók Istenének követőjévé tesz”. A korabeli zsidók azonban úgy értelmezték e jóslatokat, hogy Jézus majd a Római Birodalom megszálló katonaságától szabadítja meg a zsidókat valamiféle szabadságharc keretében, és Izraelt politikai szuperhatalommá teszi. Nem csoda hát, hogy a messiási voltát hirdető Jézustól sokan azt várták, hogy majd valami forradalmat csinál, s elkergeti a rómaiakat. Nem így történt: Jézust mint a zsidó vallás rendjét és a római államhatalmat felforgató lázadót elfogták, majd miután a rómaiak Pontius Pilátus helytartó vezetésével meggyőződtek arról, hogy semmi államelleneset nem akar cselekedni, átadták a zsidó vallási vezetők által ellene feltüzelt népnek, akik keresztre feszítették őt, amely akkoriban a legszörnyűbb kivégzési mód volt, amilyen csak az aljanépének járt. Jézus pedig, akire megannyi követője Isten fiaként tekintett, meghalt a kereszten, mint a köztörvényes bűnözők. Bűnét felírták egy táblára feje fölé: „íme Jézus, a zsidók királya”. Követői tehát csalódottan eloldalogtak, mondván: ez nem az Isten fia volt, csak egy őrült…
Könnyen beláthatjuk, hogy egy ilyen őrültben senki sem hisz, pláne nem gondolja még csúfos halála után is Isten fiának. Történt már ilyen sokszor: a zsidóknál gyakran felbukkantak önjelölt messiások, némelyik még követőket is talált magának, sőt volt, aki szabadságharcot is indított és maga mellé állította a fél zsidóságot – Bar Kohbának hívták – , de aztán mindegyikük ugyanúgy végezte életét: a rómaiak elfogták, elítélték és kivégezték őket, volt olyan is, akit keresztre feszítettek. Követőik meg szétszéledtek. Nem volt szó semmi feltámadásról, semmiféle új vallás térhódításáról, neveik feledésbe merültek, s ma senki sem imádja őket, mint Istent. Jézusnál ugyanakkor más volt a helyzet: másfél nappal halála után követői nagy örömmel híresztelték: Krisztus feltámadott! Valóban feltámadott! Reggel ugyanis üresen találták a sírt az oda kilátogató nők, nem sokkal később pedig maga Jézus is megjelent. Sokan sokféleképpen magyarázták az idők során – főleg napjainkban –, hogy mi történhetett. Egyesek azt mondták, hogy az a több száz ember, akik saját szemükkel látták Jézust, együtt ettek és beszélgettek vele, még a testét is megtapogatták – különösen pedig a tizenegy apostol, akikkel a legtöbb időt töltötte együtt – valószínűleg hallucináltak.
Ez a feltevés azonban azért nem helytálló, mert Jézus feltámadt életének azon eseményei, melyeket az arra visszaemlékezők megörökítettek az utókornak, szinte mind közösségben történtek, arra pedig, hogy több ember egyszerre ugyanazt a hallucinációt képzelje, jóformán nincs esély a pszichológia szerint. Mások szerint Jézus túlélte a kivégzést és kikászálódott a sírból. Az azonban szintén orvosilag lehetetlen, hogy valaki túlélje a keresztrefeszítést, pláne úgy, hogy a végén lándzsát döfnek a szívébe, hogy megnézzék, meghalt-e (Jézussal ezt tették). Ha pedig mégis megtörtént volna az eset, Jézusnak valószínűleg sürgős életmentő orvosi ellátásra lett volna szüksége, s a teste nem lett volna „megdicsőült”, ahogyan azt a visszaemlékezők leírták. Megint egyesek azt mondják, hogy az apostolok tovább akarták vinni Jézus mozgalmát, ezért ellopták a sírból a holttestet.
Erre már a korabeli zsidók is gyanakodtak, Máté (Jézus egyik apostola) még le is írja a zsidóknak ezt a gyanúját evangéliumában. Azonban ha ez történt volna, és az apostolok valamiféle szektát akartak volna csinálni az emberek átverésével, akkor arra már nem igazán lett volna okuk, hogy pár évvel később az életüket adják hitükért úgy, hogy sértetlenül megúszhatták volna, sőt még a prédikálást és „szektaterjesztést” is folytathatták volna abban az esetben, ha egy füstölőt gyújtottak volna a római császár, mint istenség tiszteletére. Milyen könnyű lett volna azt mondaniuk, hogy: „jelenést kaptam, Jézus megengedte, hogy áldozzunk a császárnak”. Azonban ők ehelyett kitartottak hitük mellett egészen a halálig, mert szilárdan tudták, hogy hitük nem kitaláció, hanem amit Jézus mondott (hogy egyedül Ő az Isten, s nem a római császár, s ha nem kezelik istenként a római császárt, hanem mindhalálig kitartanak Jézus mellett, akkor vele lesznek a mennyek országában) az igazság, s nem kitaláció. S hogy miért gondolták ezt? Mert Jézus feltámadott. Valóban feltámadott. Nem meglepő hát, hogy Jézus halála után a kiábrándult apostolok, akik már azon gondolkodtak, hogy visszatérnek eredeti munkájukhoz, a halászathoz, pár nappal később már egész Jeruzsálemet felforgatták tüzes prédikációikkal, alig pár év alatt pedig az egész akkor ismert világba eljutottak: Krisztus feltámadása után húsz évvel Pál apostol már küldözgette leveleit szerte a Jeruzsálemtől több ezer kilométernyire lévő görög városok keresztény gyülekezeteinek – e tényben a legtöbb neves szakértő megegyezik. Harminc-negyven évvel a feltámadás után pedig a keresztények annyian lettek, hogy a római államnak is feltűntek, s mivel nem mutattak be áldozatot a császárnak, bűnbaknak kiáltották ki őket az ókori történelem egyik legnagyobb tűzvészéért (melyben a birodalmi főváros, a már akkor is egymillió lakosú Róma városának egyharmada porig égett) és az állam ellenségeiként pogromot indítottak ellenük, melyről még Tacitus, a nagy kortárs római történetíró is beszámol krónikájában. Ebben az üldöztetésben vesztette életét – a császárnak való áldozat megtagadásáért – az öreg Péter, aki anno keresztre feszítés előestéjén háromszor megtagadta Jézust… Meggyőződésem és sokak meggyőződése szerint azért, mert látta a feltámadottat.
A feltámadást illetően meg kell említenem még egy fontos dolgot. Ez pedig az a halotti lepel, melybe Krisztust csavarták, amikor három napig a sírban feküdt. Ez a lepel még ma is megvan, mégpedig a Fiat-gyáráról és focicsapatáról egyaránt ismert észak-olaszországi Torino városának katedrálisában és a világ legtanulmányozottabb történelmi emléke. Rengeteg tudományos vizsgálatnak vetették és vetik alá a mai napig, fizikai, a kémiai, a biológiai, az orvostudományi és a történelemi szempontból egyaránt. A lepel igazi érdekessége ugyanakkor az, hogy rajta egy fiatal férfi fotónegatív kontúrvonalát láthatjuk, amit egy fizikailag talán leginkább neutronkisülésre hajazó esemény hozhatott létre. A férfi teljesen úgy néz ki, mint Krisztus, a lepel pedig tele van vérnyomokkal, pontosan ott, ahol Krisztus sebei is voltak. Ugyanakkor egy, a ’80-as években elvégzett híres radiokarbon-teszt kimutatni vélte, hogy a lepel valószínűleg az 1300-as évekből való, így pár évre sokaknak elment a kedve a kutatásától.
Napjainkban viszont egyre több bizonyíték van arra, hogy valószínűleg nem a lepel hamis, hanem a kormeghatározás. Egyfelől a lepel a története során legalább kétszer szembesült tűzvésszel, ami csökkentheti a radiokarbonos kormeghatározás hatékonyságát, ráadásul a kormeghatározást csak a lepel egyik széléről származó kis darabkán végezték el, s a lepel e szélének kémiai összetétele – melyet a lepel UV-átvilágításával könnyen meg lehet vizsgálni – nagyon különbözik a lepel összes többi részének kémiai összetételétől. Másfelől ilyen hamisítvány még mai csúcstechnológiával sem produkálható, nemhogy az 1300-as évek kezdetleges technikájával. A fotónegatív kép ugyanis nem festmény, hiszen semmiféle festékanyag nem került rá, hanem maguk a lenszálak színeződtek el, ráadásul csak a lepel legeslegfelső rétegén. A lepel ezenfelül 3 dimenziós (azok a testrészek, amelyekre a lepel rásimul, – pl. az orr hegye – sötétebbek, mint a lepeltől távolabb lévő részek – pl. a szem mélyedése).
Mindezek mellett pedig egyre több bizonyíték utal arra, hogy a lepel egy és ugyanaz, mint Krisztus Konstantinápolyban őrzött halotti leple, mely 1204 körül tűnt el, amikor a várost kifosztották a francia katonák. A ma látható, „torinói” lepel pedig egy évszázaddal később éppen annak a francia családnak a birtokában tűnik fel „először” (valójában újra) a történelem lapjain, akinek neves felmenője épp a Konstantinápolyt kifosztó csapatok parancsnoka volt… A két lepel egyezésének egy bizonyítéka épp a Halotti beszéd és könyörgést tartalmazó Pray-kódexben található lepelábrázolás, mely az 1100-as években; tehát jóval a szénizotóposan meghatározott kor előtt készült és a leplen négy égésnyomot ábrázol pont olyan jellegzetes L-alakban, ahogy azok a mai leplen is jól láthatók. Még érdekesebb, hogy a keleti kereszténységben (például Görögországban, amelynek Konstantinápoly volt akkoriban a fővárosa) ismernek több Krisztus-ábrázolást, melyeknek a neve „acheiropoieta”, vagyis „nem emberkéz által készített”. Ezek az ikonok körülbelül 250 részletükben (!) egyeznek a torinói leplen található Krisztus-ábrázolással (egy bűncselekmény elkövetőjéről készített rajznak például csak 50 ponton kell megegyeznie a gyanúsítottal). Természetesen magukat az ikonokat nagyon nagy valószínűséggel emberek készítették, „nem emberkéz által készített” nevük nagy valószínűséggel onnan származik, hogy a valóban nem emberkéz által készített torinói lepelről mintázták őket. Ezek az ikonok nagyon régiek, köztük van Jézus Wikipédia-profilképét adó 6. századi sínai ikon is. Krisztusnak pedig nemcsak halotti leple van, hanem egy arckendője is, amibe arcát csavarták, majd az egész testét bebugyolálták a lepelbe. Így az arcot két réteg fedte: alul az arckendő, felül a lepel. Meglepő, de ez az arckendő is megvan: Spanyolországban őrzik már a 7. század óta folyamatosan, s ez óta az időpont óta nem találkozhatott az akkor Görögországban lévő lepellel. Megdöbbentő, hogy ha a kettő ruhadarabot egymásra illesztenénk, a rajtuk látható vérfoltok teljesen megegyeznek (beleértve azt is, hogy az adott vérfolt a halál előtt vagy a halál után csordult ki – ez mai tudományos módszerekkel kimutatható).
Sőt, a leplet vizsgálva még érdekesebb következtetésekre juthatunk: a leplen találhatóak földnyomok is, nyilván molekuláris szinten, mégpedig Jézus lábainál, térdeinél és orránál (háromszor esett el a kereszt súlya alatt), s ezek a földnyomok megegyeznek a Jeruzsálem környéki (a világ egyéb részein igen ritka előfordulású) kőzetekből képződő talaj kémiai összetételével. A lepel anyagából ezenkívül 49 növényi spórát sikerült kimutatni, ezek közül 14 csak Palesztinára (tehát a zsidó területekre) jellemző, 8 pedig csak és kizárólag Jeruzsálem környékén honos. Egyikük pedig csupán délután 3 és 4 óra között nyílik, amikor Jézust levették a keresztről és a lepelbe csavarták. Természetesen vannak a leplen egyéb helyről, például Konstantinápoly környékéről származó pollenmaradványok is. Ezenkívül a lepel megegyezik a korabeli zsidó temetkezési szokások szerint használt leplekkel (ezekről a szokásokról az Ószövetségben is szó van). A megostorozás nyomait is római ostorral, a lándzsaszúrás okozta szörnyű sebet is római lándzsával okozták. A legérdekesebb és legdöntőbb bizonyíték talán mégis az, hogy az egyetlen ránk maradt, rómaiak által keresztre feszített emberi holttest nyomai (köztük egy csontba vájódó szög) szerint a rómaiak a sarokcsonton és a csuklón rögzítették a halálraítélt embert a kereszthez (nyilván nemcsak Jézust feszítették keresztre, hanem még emberek ezreit rómaiak története során). Ezzel szemben a későbbi, Krisztus keresztre feszítését ábrázoló képek szerint az Urat lábfejénél és tenyerénél feszítették meg. A tenyérnél való megfeszítés azonban nem olyan alkalmas az emberi súly megtartására, ezért nagyon valószínű, hogy a Jézus-ábrázolások keresztre feszítése hamis, későbbi találmány, torzulás. A torinói leplen ugyanakkor az eredeti, ókori keresztre feszítések nyomait találjuk.
Az érveknek, melyek Krisztus feltámadása mellett szólnak, csak kis részét említettem, s egy cikkbe belezsúfolni az összest lehetetlenség lenne. Jelentőségük azonban óriási: ha Krisztus valóban feltámadott, az azt jelenti, hogy minden, amit mondott, igaz: nemcsak az, hogy létezik Isten; nemcsak az, hogy Jézus maga Isten; s nem is csak az, hogy ezért érdemes hinni benne és tanítása szerint élni. Hanem az is, hogy ha így teszünk, mi is követhetjük őt a feltámadásba és az örök boldogságba…
Folkmann Bence