A Habsburgok városában

Részletek

Megjelent: 2022. június 06. hétfő, 15:44

Valter Bálint, gimnáziumunk végzős tanulója, sok tanulmányi verseny eredményes résztvevője, Az Év Diákja Baja 2022 díjat is elnyerte. Június 6-tól 19 órai kezdettel az M5 csatornán, az Ifjú tudósok verseny televíziós döntőjében is láthatjuk őt, irodalomból méretteti meg magát. Bécsi útjáról írta a következő beszámolót.

2019 végén – még a vírus előtti időkben – felröppent a hír, hogy a kormány kéthetes külföldi tanulmányutat hirdet meg a 9. és 11. osztályos tanulók számára. Bevallom, amikor ezt meghallottam, kicsit sem hozott lázba az egyébként ingyenes, nagyszerűen hangzó lehetőség, mivel úgy gondoltam, ezen én úgysem fogok részt venni. Néhány hónap múlva a koronavírus miatt le is mondták a 2020 nyarára tervezett programot, így ezen nem is agyaltam tovább. A sors azonban mást tartogatott számomra: a nyelvtan OKTV döntőjébe való bejutásom lehetővé tette, hogy pályázzak a Külföldi Nyelvtanulási Program pilot, tehát kísérleti kurzusára. Mivel megközelítőleg 450 diák jutott be az OKTV valamely tantárgyának utolsó fordulójába, a szervezőknek (a Tempus Közalapítvány Igazgatósága) nagymértékű szelektálást kellett végrehajtaniuk.

Az, hogy végül nagyjából harmincöten utaztunk ki, sok feltétel és tényező eredménye volt. A vírushelyzet miatt sok ország lekerült a választható úti célok listájáról: az Angliába, Írországba, Máltára és Franciaországba szóló kiutazásokat is visszamondták. A pályázásnál az oltás megléte is fontos volt, hiszen a két fennmaradt országban – Ausztriában és Németországban – szigorú járványügyi szabályok korlátozzák a határon való átkelést, és hatással vannak a mindennapokra (pl. egy étteremben elköltött ebédnél is elkérhették az oltási papírokat). A nyelvtudás szintje nem játszott nagy szerepet a kiválasztásban (a társaim között akadtak A2 és C1 fokozatú nyelvvizsgával rendelkezők is), de mint minden hasonló pályázatnál, az idő itt is nagy kincs volt. A heteken át tartó előkészület sokszor igényelte, hogy nyaralás közben is a nyelvi útra való készülődéssel és pályázással foglalkozzak, ám visszagondolva, megérte két csobbanás között erre is időt szánni.

A kiutazás napja augusztus 1-jén érkezett el, az úti célom pedig Bécs volt. Az összes lehetőség közül (Bécs, Innsbruck, Berlin, München, Augsburg) az osztrák főváros volt a legközelebbi és talán a legbiztonságosabb település is, úgyhogy nagyon szerencsésnek éreztem magam. Nekem nem kellett a repülőtereken bevezetett szigorú szabályokkal foglalkoznom, szemben a Németországba tartó diáktársaimmal, és a városban való sétálgatáshoz sem kellett egy kísérő jelenléte, mint például a Berlinben tartózkodóknak, akik az Európai Unió legnagyobb városát fedezhették fel. No, azért Bécs sem számít kisvárosnak, ám egy Budapest nagyságú települést mégis könnyebb bejárni, és a Monarchia fél évszázados fennállása miatt némileg még hasonlít is egymásra a két főváros felépítése.

El kell ismernem, hogy bár sok helyen megfordultam már életemben - családdal és táborok alkalmával is jó néhányszor jártam azelőtt külföldön -, de egyedül elboldogulni egy nagyvárosban kihívást jelentett a számomra. Bár az könnyedség volt, hogy rajtam kívül még nyolc versenyzőtársamat küldték ki Bécsbe, de ők – egy ember kivételével – mindannyian Budapestről érkeztek. Mondanom sem kell, hogy ők óriási előnnyel indultak a tömegközlekedés és a tájékozódás terén. Ám ez nem jelentett problémát, ahogyan az sem, hogy én voltam a csapatban a „vidéki”, sőt: kifejezetten büszke voltam arra, hogy a budapesti elitgimnáziumokkal szemben általam a vidéki iskolák is képviseltethetik magukat. Habár a közös beszélgetések alatt kiviláglott, hogy az eltérő lakóhelyünk és a nem egyező életkörülményeink miatt néhány kérdésben nem értünk egyet, nagyon jó társaságba kerültem be, ahol mindenről lehetett értelmesen szót váltani. Ezt még az a tény sem akadályozta meg, hogy a csapatból egyedül én indultam magyar nyelv és történelem tantárgyakból, a társaim többsége pedig fizikus volt. Kölcsönösen hatottunk egymásra: én többet tudtam meg energetikából, mint azt valaha is képzeltem volna, ők meg cserébe hallgathatták a múzeumokban előtörő lelkesedésemet (és arra is nagyon odafigyeltek, hogy helyesen beszéljenek előttem, a csoport „magyarosa” előtt).

Szállásunk a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetem kollégiuma volt. Modern berendezésű, tiszta szobákat kaptunk, amelyek tökéletesen megfeleltek az ott eltöltött két hétre. A kollégium vezetője rendkívül segítőkész és rugalmas volt, ezt az is bizonyítja, hogy az intézményben nem volt életbe léptetve semmiféle takarodó, így egy-két éjszakai programot is meg tudtunk szervezni (meg is jegyezném, hogy nagyon hangulatos este a városban sétálgatni, és az éjszakai vidámparkozás is teljesen más élmény, mint napfényben – utóbbinál olyan érzésem volt, mintha csak a bajai halászléfőzőn felállított kis vidámpark sokszorosan nagyobb változatában kóvályognék).

A nyelviskolánk (ActiLingua Academy) nagyjából húsz percre volt a kollégiumtól, így egy kellemes séta keretében viszonylag gyorsan eljutottunk oda. Mivel egy híres, jónevű nemzetközi nyelviskoláról van szó, biztosak voltunk benne, hogy nagyon sok külföldi diákkal fogunk megismerkedni, azonban már a regisztrációnál nagy meglepetés ért minket: a tanulók legalább egyharmada magyar volt. Persze még így is maradt elég hely a többi nemzetnek, de a magyar nyelvet bizony nem felejtettük el a két hét alatt. Tizenkét fős csoportokban dolgoztunk, az enyémben többnyire csehek, ukránok és bolgárok voltak. Egy napi foglalkozás három órát vett igénybe: ezen időtartam egyik felét a nyelvtan gyakorlása, a másik felét pedig a szóbeli kommunikáció készségének fejlesztése tette ki. Bár nem a legkellemesebb nyári program a szikrázó napsütés mellett egy tanteremben ülni (főleg úgy, hogy engem a délutáni kurzusra osztottak be), de mindenképp hasznos: egy anyanyelvi némettanár nyilván gyakorlatiasabb módon és más módszerekkel tanít, mint egy hazai nyelvtanár. Kétségkívül a legnagyobb feladat a magyarról németre történő váltás, illetve a tizenegy év alatt megszerzett nyelvtudásom aktivizálása volt. Egész nap más nyelvet hallgatni, mint amit az ember megszokott, fárasztó, ráadásul a szláv csoporttársak erős akcentusának megértése sem volt egyszerű. Az is igaz viszont, hogy a két óra közti szünetekben német szót nem is lehetett hallani, ugyanis minden fiatal számára könnyebb volt az angolt használni – és ez a jövőre nézve véleményem szerint mindenképp szomorú.

Amikor épp nem az iskolapadban ültem, akkor néhány magyar csoporttársammal igyekeztem minél jobban megismerni és bejárni Bécset. A rendelkezésünkre álló két hét még így is kevésnek bizonyult, de végül minden főbb nevezetességet és építményt kipipálhattam az előre összeállított listámon. Mint már említettem, megjártam a legtöbb múzeumot, és olyan híres alkotók képeit tekinthettem meg, mint Monet, Rembrandt vagy Picasso. A willendorfi Vénusz a Természettudományi Múzeumban, a Habsburgok koporsói a Császári kriptában, a Német-római Birodalom császári koronája, gyönyörű étkészletek és ruhák a Sisi Múzeumban, Széchenyi emlékműve a döblingi elmegyógyintézet előtt, valamint díszes szobák a schönbrunni kastélyban – csakhogy néhány általam megtekintett nevezetességet említsek. A gasztronómiáról sem feledkeztem meg: megkóstoltam az eredeti Wiener Schnitzelt, és ha már ott jártam, az igazi osztrák Sacher-tortát sem hagyhattam ki. Bécs maga az élő történelem. Az ember minden sarkon talál egy lélegzetelállító palotát vagy egy híres személyről készített emlékművet, de mégis érezni már a levegőben a 21. századot. Az osztrák főváros egy fantasztikus kapcsot alkot a múlt és a jelen között.

Éppen ezért nagyon élveztem a kint eltöltött két hetet, augusztus 14-én pedig félig boldog, félig sajgó szívvel tértem haza. Sajgott a szívem, mert fantasztikus volt kilépni a komfortzónámból, kicsit világot látni és a legjobb módon rákényszerülni a nyelvgyakorlásra. Ám boldog is voltam: a jövőben még sokszor el fogok látogatni Ausztriába – és azt hiszem, a „kedvenc országom” jelzőt is megérdemli –, de azért a kirándulás végére tisztázódott bennem, hogy bár nagyon szép ország ez az Ausztria, az én helyem mégis Magyarországon van.

Reménykedem abban, hogy a szervezők szélesebb körben is nagy sikerrel szervezik majd meg a Külföldi Nyelvtanulási Programot. Abban is bízom, hogy minél több bélás diák akarja majd kihasználni ezt a lehetőséget, mert én csak önmagamat tudom ismételni: a középiskolai éveim egyik legnagyobb élménye. Csak profitálni tudnak egy ilyen útból az elkövetkezendő 9. és 11. évfolyamok tanulói: ingyen tölthetnek el két hetet külföldön, fejleszthetik a nyelvtudásukat, és új barátokat szerezhetnek. Kell ennél több?

Valter Bálint