Balázs János: ,,Fontos, hogy emberileg is felnőjön egy művész...” -exkluzív beszélgetés a ZongOpera megalkotóival, Balázs Jánossal és Miklósa Erikával fiatalkorukról, hivatásukról, terveikről

Részletek

Megjelent: 2019. november 05. kedd, 22:47

Szeptember 26-án, majd 27-én is tartottak Baján, a Turisztikai Központban egy ZongOpera fantázianevű előadást, melyet a zongora és az opera egyedi kombinációjából alkottak a művészek. Az esemény kapcsán Balázs János Kossuth- és Liszt-díjas zongoraművész és Miklósa Erika Kossuth- és Liszt-díjas koloratúrszoprán énekesnő nyilatkoztak lapunknak diákéveikről, a rendezvény megalkotásáról és még sok másról.

Mindketten fiatalkoruk óta zenével foglalkoznak. Milyen indíttatásra kezdtek bele ebbe?

Balázs János: Azt hiszem, nagyon fontos egy zenész életében, hogy kapjon olyan gyermekkori indításokat, melyek egy életre szólnak, és ezért általában felvetés szokott lenni, hogy jó-e, ha a szülők zenészek?Azt tudom mondani, hogy jó. Édesapám zongorista, úgyhogy otthon szólt a zongora, és állandóan játszottam én is. Ez volt tulajdonképpen a kiindulási pontja, hogy megszerettem. Édesapám jazz-zenét játszott, ennek ellenére nekem a klasszikus volt az, ami rendkívüli mód elnyerte a tetszésem.

Miklósa Erika: Én 17-18 évesen kezdtem el az éneklést. Tulajdonképpen egy mondat indított el. Aki felfedezett engem (dr. Madai Lilla), Ő azt mondta, hogy ,,Tudod mi van kislány a torkodban? Te lehetnél a világ egyik legjobb Éjkirálynője.” Ekkor még nem tudtam, mit jelent az Éjkirálynő, de azt, hogy a világ legjobbja lehetek (és az szerettem volna lenni hétpróbával, még amikor sportoló voltam), igen. Ha valaki azt mondta, hogy ezt el tudom érni, akkor azért mindent megteszek.

Művésznő, Ön mielőtt elkezdett volna énekelni, sokáig sportoló volt. Hogyan emlékszik vissza az atlétikában eltöltött éveire?

Szuper volt. Tulajdonképpen abban élek ma is. Bármennyire is furcsa, nekem ez ajándék volt, hogy a klasszikus zenébe belecsöppenhettem a balesetem miatt, de igazából mindig atléta maradtam. Rengeteg spoteseményen veszek részt, támogatok sportolókat. Székesfehérváron van egy komoly atlétikai klub, annak az alelnöke vagyok. Egyszóval nagyon fontos nekem a sportélet.

Amikor meghozták azt a döntést, hogy egész életükben a zenével szeretnének foglalkozni,családjuk/szüleik támogatták Önöket karrierük építésében?

B.J.: Tulajdonképpen igen, de nálunk sosem volt elvárás, hogy zenész legyek. Persze nagyon büszkék rám, de pontosan azért, mert mindenki zenész a családban, saját magam felé támasztott elvárás, hogy mindig a legjobb produkciót adjam. Nagyon sokan segítenek ebben, és rengeteg olyan emlékem van, amikor pontosan meg tudnám nevezni, hogy egy-két jó szó vagy szép gondolat lelkileg hatottak rám. Sosem lehet egy úton elindulva nézni egy karrier felépítését. Szerteágazó ez a tevékenység, és nagyon nagy mátrix vezet el oda, hogy valaki ebben kiteljesedjen.

M.E.: Természetesen támogattak. Pláne, hogy volt a sportbalesetem, és nehezen tudtam rehabilitálódni. Nagyon el voltam keseredve, örültek neki, hogy valamibe bele tudtam kapaszkodni, és újra láttak bennem motivációt.

Diákként hogyan élték meg a szakmával járó megpróbáltatásokat?

B.J.: Nekem 14 éves korom óta a Zeneakadémiához van kötődésem. Amikor először beléptem, akkor nyilvánvalóan azt éreztem, hogy most még többet kell nyújtanom. Nagyon nehéz volt összeegyeztetni a közismereti tárgyakat a zenével, hiszen ezek külön-külön is teljes embert igényelnek. Persze minden támogatást megkaptam. Fontos, hogy emberileg is felnőjön egy művész, ne csak zeneileg, mert a kettő együtt hozza meg azt a boldog karriert, amiben van belső tartalom is.

M.E.: Szörnyű volt, de nagyon gyorsan felismertem, hogy úgy kell gondolkodnom, mint amikor sportoltam. Nem ellenségek, hanem ellenfelek vannak, csapat van, és ahhoz, hogy elérjek valamit, elsősorban nekem kell megtennem mindent, és nem foglalkozni azzal, hogy körülöttem mi történik.

Sokszor halljuk, hogy a XXI. században már nem értékelik igazán a fiatalok a régebbi kor művészetét. Önök szerint a mai ifjúság hogyan viszonyul a klasszikus zenéhez?

B.J.: Nagyon nagy feladatunk van nekünk, klasszikus zenészeknek, mert a könnyebben érthető műfajok /mint a popzene és rockzene/ jobban megszerethetők. Én a mai kor gyermeke vagyok, sokszor játszom a koncertjeimen is könnyűzenei feldolgozásokat, de a klasszikus zenének van egy olyan mögöttes tartalma, érzelmi intenzitása, melyet semmi más nem tud okozni. Ráadásul az igazi magas művészet, ami több száz évre visszavezethető, az a komolyzene. Sajnos óriási értékválság van a fiatalok között, nem tudják, mi az igazi jó, mert minden olyan csillogó, mindenki online él, közben hatalmas légüres terek vannak. A művészetek mindig is közelebb hozták az embereket egymáshoz, és a fiatalokat ahhoz, hogy a jövőben értelmes, kultúraérzékeny felnőttek legyenek.

M.E.: Úgy gondolom, hogy nagyon jó képviselők vannak. Akár Balázs Jánost is említhetném, akinek lételeme ennek a műfajnak a népszerűsítése, hogy a fiatalok életéből ne maradjon ki. Nem is beszélve a Virtuózokról, ami szerintem zseniális híd az ifjúság és a klasszikus zene között. Itt nem az a lényeg, hogy mindenkinek imádni kell, hanem, hogy tudják, ez is a magyar kultúra része. A klasszikus zene ad valamit, többek leszünk tőle, és szerintem, ha ismerik a fiatalok, az nem probléma. Felnőtt korukban fognak rádöbbenni, hogy ez mit is jelent, mennyivel színesebb és szebb lesz az életük és a lelkük attól, hogy megnéztek egy klasszikus zenei koncertet, vagy meghallgattak egy komolyzenei darabot.

Önök mindketten nagyon elismert előadóművészek, rengeteg koncertet adnak az ország és a világ különböző pontjain. Hogyan   tudják összeegyeztetni magánéletüket a hivatásukkal?

B.J.: Óriási kérdés, erre magam sem tudom sokszor a választ. Nap mint nap eszembe jut, hogy jobb lenne egy kicsit pihenni már, mert valóban sok feladatom van, nemcsak mint zeneművész, hanem mint társadalmi szerepvállaló. Ilyenkor az kárpótol, hogy olyan dolgokat csinálhatok, ami nagyon sok embernek boldogságot okoz, és tehetek azért, hogy a klasszikus zene és az európai értékek fennmaradjanak.

M.E.: Szerintem egy művész nem választja el a magánéletét a hivatásától. Része kell, hogy legyen a családi életének bizonyos szempontból a karriere. Ettől függetlenül azért én elég valóságos és normális életet élek a hétköznapokban. Amikor lehet, akkor a családommal együtt töltjük az időt, természetben vagyunk, vagy barátokkal. Viszont nehéz dolog, mert ez egy rendszertelenebb élet nemcsak nekem, hanem az egész család számára is.

Művész úr, az Ön életében kisgyermekkora óta fontos szerepet játszik Cziffra György. Miért pont őt tekinti példaképének?

A nagypapám együtt játszott Cziffra Györggyel. Ettől függetlenül egy olyan zongoristáról beszélünk, aki teljesen egyéni volt, utánozhatatlan, és egy zseniális művész. Amikor gyermekkoromban hallottam a felvételeit, akkor döntöttem el, hogy zongoraművész szeretnék lenni, és a klasszikus zenét választom. Később rájöttem arra, hogy mennyire elfelejtettük, ezért gondoltam, hogy megmutatom a társadalomnak az Ő munkásságát, szellemiségét. 2016-ban létrehoztam a Cziffra Fesztivált Budapesten, ami óriási siker, és nagyon örülök, hogy a Cziffra György név visszajött a köztudatba.

Mi motiválta Önöket a ZongOpera megalkotására? Dolgoztak már korábban is együtt?

B.J.: Miklósa Erikával fantasztikus az együttműködés. Olyan szinten együtt gondolkodunk, amely páratlan. Ha a másik csinál valami olyat, amit nem tudok előre, akkor azt le kell reagálni. Ez a fajta improvizáció csakis Erikával tud megvalósulni. Nekünk zeneileg ugyanaz a gondolatvilágunk. Ilyenkor már lélekegyesítésről is szó van. Tulajdonképpen ez az első közös sorozatunk. Az előadások során a zongora a Művésznő társaként szerepel, nemcsak mint kísérőhangszer.

M.E.: Nekünk a ZongOpera volt, amit a Virtuózok forgatása alatt szövődő barátságunk eredményeképp alkottunk meg. Azt egyikünk sem gondolta, hogy ennyire jól fog működni mind emberileg, mind zeneileg. Ritka pillanatok egyike, amikor két művész így egymásra tud találni, és ilyen csodálatos koncerteket tud létrehozni. Ez nekünk óriási élmény.

Mi alapján döntöttek úgy, hogy elhozzák ezt a rendezvényt Bajára?

B.J.: Baja egy fantasztikus város. Ahol csak tudom, hirdetem. Vendégszerető, csodálatos szervezők vannak, fantasztikus városvezetés és egy új zongorájuk is, mely nem szab gátat a magas szintű, művészi produkciónak. Ezer dolog köt ide. Aki ismer, tudja, hogy lokálpatrióta vagyok. Nekem többet jelent Magyarországon játszani, mint bárhol külföldön.

M.E.: Imádjuk Baját! Engem a gyermekkorom köt ide. A nagyszüleim Dunafalván laktak, édesapám itt született. Nagyon sok rokonom és barátom él itt. Fiatalos, lendületes rezgése, kisugárzása van a városnak, amit nagyon szeretek.

Milyen tanácsot adnának a zeneművészeti pályán továbbtanuló fiataloknak, kezdő zenészeknek?

B.J.: Egyetlen tanácsom van: imádják a zenét, és ebből adódóan sose a sikereket keressék, hanem inkább a munkát, és ebben leljék az örömüket! Ha valaki igazán tehetséges és örömét leli abban, amit csinál, akkor fognak jönni az elismerések is.

M.E.: Teljesen egyszerű: semmit. Maradjanak önmaguk.

Mik a terveik a jövőre nézve? Hogyan képzelik el a folytatást?

B.J.: Ezen a hétvégén még lesz egy nagy koncertem. Ezután utazom Hamburgba, Stuttgartba, New Yorkba, utána pedig Lettországba. Ezt követően a Zeneakadémián adok koncertet. Rendkívül sok dolgot csinálok. Nagyon örülök, hogy játszhatok, hogy boldogságot okozok az embereknek, és bízom benne, hogy Bajára is visszatérek jövőre.

M.E.: Sok koncert. Minél több koncert, és természetesen továbbra is ZongOpera. Nekem ez egy olyan lehetőség, hogy közel 30 év szakmai távlatában csomó új energiára lelhetek, és még alkothatok, inspirálhatok, taníthatok embereket, gyerekeket, fiatalokat. A legnagyobb ajándék az, hogy nagyon sokat adhatok ezzel a világnak.

 Kiss Enikő

 Fotók: Koprivanacz Kristóf