Folytatjuk sorozatunkat. Ezúttal József Attila versének átiratai következnek, egy igazi papás-mamás… 🙂
Papa (József Attila – Mama c. versére)
Már egy éve csak a papára gondolok
s egyfolytában topogok.
Halasszákkal a kezében
ment a Dunára, ment hevében.
Én még egyenes ember voltam,
harsogtam, próbálkoztam.
Hagyja a halakat magukra,
ne menjen az agyukra.
Csak ment és pecázott halkan,
nem figyelt, nem félt a viharban.
A halakat kifogta az iszapban,
bátor lélek volt a mindennapokban.
Nem makognék, de most már késő,
papa egy óriási hozzáértő.
Naponta egy újabb akció,
ez a vers egy fantasztikus kompozíció.
H. H.
Papa (József Attila – Mama c. versének részletére)
Már egy éve csak a Papára
gondolok mindig, gyorsan-futva.
Füstölő szivarral kezében
ment a szobába, ment serényen.
Én még rossz kisfiú voltam
verekedtem, rugdalóztam
Hagyja a papírmunkát másra,
Velem foglalkozzon egyfolytában.
Csak ment és ordítozott velem
szidott szidott engem, hiába kértem,
S a szivarfüst kecsesen kanyarogva,
Keringett és szállott a magosba.
V. E.
Papa (József Attila – Mama c. versére)
Már 8 éve csak a Papára gondolok,
Gondolok mindig, meg-megállva.
Füstölgő cigarettával kezében,
Ment az emeletre, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
Toporzékoltam, habár iskolás már megvoltam.
Hagyja a tetőn a munkát másra.
Feküdjék inkább be az ágyba.
Csak ment és pöfékelt némán,
Nem szidott, nem is nézett énrám.
s a füstfelhők kormosan azokat kifújva,
Keringtek, vesztek el a magosba.
Bár ne sírnék, de most már késő,
Most látom milyen óriás ő –
Szürke haja kandikál a széllel,
Talán ő hozza a viharfelhőt ősszel.
P. F.
Papa (József Attila – Mama c. versére)
Már egy hete csak a papára
gondolok, folyton, meg-megállva.
Egy üres pohárral kezében
ment a pincébe, ment serényen.
Én még naiv kisgyermek voltam,
visítottam, toporzékoltam,
Lökje a büdös piát félre.
Engem vigyen le a pincébe.
Csak ment és iszogatott némán,
nem szólt, sőt nem is nézett énrám,
s az alkohol csábítón csobogva
csordogált üres poharába.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
Vörös orra ragyog az égen,
Fehérbort old az ég vizében.
Lajdi Zselyke Apolka
József Attila: Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.