Az Erasmus frankfurti ciklusa alatt rengeteg emlékkel lettem gazdagabb, és sok „első élmény” került fel a listámra (például soha nem fizettem még euróval előtte, külföldön sem jártam és főleg nem utaztam még repülővel). Mindig vágytam megtapasztalni, hogyan néz ki a világ a felhők közül, és rettentően izgatott voltam, de közben feszült is, mikor eljött ez a pillanat.
– Check- in –
A csomagjaink feladásánál semmi gond nem volt, rögtön továbbengedték csapatunkat az átvilágításhoz, ami szintén nem kis dolog volt számomra, tekintve, hogy ilyet sem csináltam még azelőtt, attól függetlenül, hogy filmekből és könyvekből tudtam róla.
Természetesen utolsóként pakoltam bele a tálcákba a holmijaimat, így a végén, mikor egy másik szalagra irányították a kézipoggyászom, eléggé megrémültem, de végül semmi kivetnivalót nem találtak nálam.
– A repülőben –
A jegyem ablak mellé szólt, a szomszédom pedig szintén nem repült még azelőtt. Én örültem ennek, mert tudtam, hogy meg fogja érteni az érzéseimet, és automatikusan kaptunk egymás keze után, mikor a gép elkezdett emelkedni. Többek között ez is segített, hogy ne kívánjam magam vissza a földre.
Furcsa szokásom nevetéssel csökkenteni a bennem felgyülemlett stresszt, és így visszagondolva elég őrülten nézhettem ki, miközben egyszerre sikítottam, nevettem és görnyedtem előre, hogy kevésbé fájjon a fejem a nyomáskülönbség miatt. (Utólag megkérdezve egy egytől tízes skálán 12/10 voltunk hangosak.)
Sok ismerősömtől kaptam tanácsot a repüléssel kapcsolatban, ezek közül az egyik, amit megfogadtam – a rágózás – volt, ami elméletileg enyhíti az említett fejfájást. Az első felszállásnál ez bevált, valószínűleg több placebo hatással, mint haszonnal, mégis ad egy kis megnyugvást az embernek, ha rághat valamit.
Egyenesbe kerülve már lenyugodtak a kedélyek, és elragadott magával – a táj – szépsége. Számomra olyannak tűnt, mintha egy domborzattal díszített szőnyeget látnék, meglepően máshogy nézett ki fentről minden. Furcsa volt látni a hangyaméretűvé zsugorodott házakat, és a madzaggá vékonyodott Dunát.
Az út hátralevő részét fotózással töltöttem, a leszállást pedig már könnyebben átvészeltem, habár a fejem másnap reggelig fájt egy kicsit.
Sajnáltam, mikor véget ért a kaland, mert addigra úgy megszerettem, hogy azóta is azt gondolom, képes lennék minden nap repülni.
Piri Kornélia