Kategória: archivum

Birkás Dóra (10. B) az Aktív Magyarországért felelős Kormánybiztosi Iroda novellaíró pályázatán 1. díjat nyert. A 2021. évi vándortáborok résztvevői számára meghirdetett pályázatra olyan pályaműveket vártak, amellyel a vándortáborokban megélt eseményeket, hangulatokat, pillanatokat, élményeket mesélik el.

Dóri novellája, amely a bélások bakonyi vándortáborában átélt élményekből született, megjelenik a Turista Magazinban. A díjat Budapesten, az Eiffel Műhelyházban rendezett Vándortábor konferencián vette át.

A díjátadón készült felvételen Birkás Dóra balról a harmadik.

Az alábbiakban a díjazott novellát közöljük:

Egzóta vagy exóta?

Már lefelé kaptat a csapat a Lófingatón. A két Tanár úr legelöl egy érdekes beszélgetést folytat a nap fénypontjának nevével kapcsolatban, amiről már a reggeli előtt kiderült, hogy a Forrasztókői exótakert lesz. Vagy egzótakert? Talán ekszóta? – Ezt a kérdést boncolgatták a túravezetőink.

–       A térképen „gz”-vel van írva! – állapította meg M. Tanár úr, a biológia tanárom.

–       Tényleg! Viszont az útikalauzban végig „x”-szel írják…– válaszolt T. Tanár úr, a bakonyi táborunk szervezője.

–       Most akkor melyik? Mert például az ex-et „x”-szel kell írni – szólt közbe egy diák.

–       Ez igaz, de az egy külföldről bejött szó.

–       Export, extrém, extra … –  soroltam.

–       Na, ilyenkor nincs itt a Gyöngyi! (A tanárnőnek fontos dolga volt másnap, ezért reggel elment. Pedig ő magyartanár, és talán tudott volna segíteni, megoldani a rejtélyt.)

–       És mi van a flex-szel? – vetettem közbe.

–       Hát igen, az is „x”-es külföldi szó.

–       De mondjuk a keksz? Azt hogy kell? – kérdezte valaki.

–       A keksz, az „ksz”!

–       Tényleg? Hát én még az életemben nem írtam le azt a szót, hogy keksz – csodálkozott a kérdező.

A furcsa földrajzi nevekből nem volt hiány ezen a túrán. Az Ugodi-kilátóból lepillanthattunk a Büdös-kúti árokba. Ezután következett a Durrogósi nyiladék. Kereszteztük a Forrószoba- és az Ingesbika-árkot is. Elgondolkodtam, hogy csak a Bakonyban annyi kutatásra érdemes hely van, ami megérne egy tudományos diákköri dolgozatot.

–       Mi van, ha az egzótát az „ó” miatt kell így írni? – folytatta a témát T. Tanár úr.

–       De mondjuk az exobolygó? Azt „x”-el írják, de „gz”-vel ejtik – vetettem fel.

–       Viszont ott van az expedíció… Hát ez igazi talány! De vajon mi dönti el? – tette fel a kérdést T. Tanár úr.

–       Valószínűleg csak az akadémikusok fenn a megbeszéléseiken – jegyezte meg M. Tanár úr.

Végül ennyiben maradtunk, mert a látóhatáron már feltűnt a nagy talány, a szentély, a nap fénypontja: az egzótakert. A kerítésen egy kissé öreg falétra vezetett át, amire felmászott M. Tanár úr, majd így szólt:

–       Gyerekek figyeljetek! Elérkeztünk az egzótakerthez. Mindenki vegye le a sapkáját, mivel most belépünk a szentélybe. Egyesével menjetek át a létrán. Várlak titeket benn.

Egymás után bemásztunk a kertbe. Az érdeklődőbbeknek M. Tanár úr magyarázta, hogy milyen fákat látunk. Az egzóta a botanikában idegen éghajlatról betelepített növényfajokat jelent. Még valaki viccesen azt is megkérdezte, hogy milyen fa a mellettünk álló lekopott tábla.

Ebben a kertben – amikor az ötvenes években létrehozták -, a Magyarországon meghonosítható fajokat kívánták kiválasztani. Mára már felhagytak ezzel a kísérlettel, de a környező erdőktől eltérő kert érdekes színfoltja a bakonyi kirándulásoknak. Rövidesen eljutottunk a kert legmagasabb pontjára, ahol szép kilátás nyílt. Itt helyezték el Dr. Majer Antal erdőmérnök emléktábláját, aki a nem őshonos fajok telepítését irányította a területen. Állítólag nyugdíjas korában is visszajárt a kertbe és szívesen üldögélt itt.

Mi is kellemesen megpihentünk a túra közben. A padunk alatt azonban nem nyugodott meg az élet! Vöröshangyák serege dolgozott a lábunk mellett. M. Tanár úr meg is ragadta a lehetőséget a kísérletezésre: kiszórt egy kis kiflimorzsát, hogy kiderüljön, milyen gyorsan veszik észre, és viszik haza a bolyba azt a hangyák. Közben a névkérdésbe be lett vonva az egész asztaltársaság:

– Te hogy mondanád azt, hogy „expedíciót indítok az exobolygóra”?

Sokaknak annyira tetszett itt, hogy szerettek volna sátrat verni, de tovább kellett állnunk. Így hát elindultunk a járható ösvényen, egyre beljebb az egzótakertbe. M. Tanár úr továbbra is minden fát meg tudott nevezni. Megismertük rengeteg fenyőfaj nevét és jellemzőit. A Tanár úr újabb rejtvénnyel állt elő: O.M. és itt található.

–       Odvaskői magyal? Óriás… – találgattunk.

–       Kaliforniai óriás mamutfenyő – adta meg a helyes megoldást M. Tanár úr.

Végül elindultunk vissza a szállásunkra, a Hubertlaki kulcsosházba. A fehér murvás úton magunk mögött hagytuk a Forrasztókői egzótakert – igen „gz”-vel – táblát. Vacsora után fáradtan, de örömmel összegeztük ennek az egzotikus (furcsa, különös, szokatlan – bizony ezt is jelenti) kirándulásnak az élményeit.

Másnap még várt ránk 12 km Bakonybélig, ahonnan hazaindultunk. Különleges volt számomra ez az egy hét. Először próbáltam ki a vándortábort, alaposan próbára tett. Örülök, hogy nem adtam fel. A hálózsákomba bújva a fáradtságtól hamar elaludtam. Ekkor még nem tudhattam, hogy másnap egy őshonos növényfajjal, az embermagasságú csalánnal kell megküzdenünk. Tudom, hogy régebben a növény friss hajtásával ütögették a reumásokat, mi ekkor inkább visszavágytunk az egzóták közé.

December hatodikáról valószínűleg mindenkinek a csizmák, csokik, akár gyümölcsök, és egy fehér szakállú, teletömött puttonyú ősz apó jut eszébe.

Hogyan vártuk a Mikulást a suliban?

Iskolánk e neves napon már jó ideje minden évben megrendezi a Mikulás-futást, melynek nevében is benne van az apropója. Ilyenkor diákok és tanárok egyaránt, csapatokba rendeződve futnak kijelölt távot. Volt pár kérdésem a résztvőkhöz.

 – Szerinted miért jó futni? –

„Azért, mert egészséges, és örömet okoz.”

„Kikapcsolás.”

„Mert jót tesz az egészségnek és a jó közérzetnek.”

A beérkező versenyzőket meleg tea, és sokféle sütemény, köztük mézeskalács és keksz várta, valamint Molnár Péter tanár úr, aki beöltözött Mikulásnak.

– Van valamilyen különleges szokásod Mikuláskor?

„Kiteszem a csizmám az ablakba.” 

A hó – a futók szempontjából – szerencsére még nem esett, viszont így is nagyon hideg volt, mindenki a folyosón melegedett.

– Mit szeretsz a télben?

„A fenyő illatát, meleg teát, hóesést.”

„Tűz mellett beszélgetni, teázni jó.”

„Hogy havazik, és a karácsonyt.”

Jó volt látni a sok piros sapkás fejet, örülök, hogy betekinthettem egy ilyen rendezvény történéseibe. Köszönet azoknak, akik kitöltötték a cetlijeimet, válaszoltak a kérdéseimre!

Köszönjük a résztvevőknek és a segítőknek a munkát!

Piri Kornélia

2019. november 19-én a Bajai Városi Színházteremben Leonyid Zorin Varsói melódia című dramatikus-romantikus színművét láthattuk, melynek (fő)hőseit két tehetséges és elismert fiatal színész, Tompos Kátya és Adorjáni Bálint alakították. Az előadók nagyszerű játéka, az érdekes, magával ragadó történet és nem utolsósorban a felújított, jól felszerelt színházterem tette lehetővé azt, hogy ilyen csodálatos művészeti élményben lehetett része a nézőközönségnek (és természetesen ezúttal is teltházzal kellett számolniuk a szervezőknek).

A történet 1947-ben kezdődik, nem sokkal a második világháború után. Az emberekben még elevenen él az előző évek borzalmainak emléke. A Szovjetunió nagyhatalommá válása és a sztálini diktatúra az ideérkező külföldiekben még jobban erősítette a félelem érzetét.

 A Varsói melódia két (fő)szereplője, Helga és Viktor, egy véletlen folytán, a moszkvai Zeneakadémián, Chopin-koncerten találkoznak. A férfi borászati karra jár, a hölgy pedig énekesnek tanul. Szinte az első pillanattól érezhető közöttük a vágy, melyből kis idő és néhány randevú elteltével őszinte, igaz szerelem szövődik. Ám az akkori Szovjetunióban tiltották a más nemzetiségűekkel történő házasságot. Helga diplomájának megszerzése után visszatér szülőhazájába, Lengyelországba. Tíz év elteltével Varsóban találkoznak, immár mindketten karriert építettek és házasságban élnek. Vajon tudnak-e parancsolni érzelmeiknek, vagy hivatásukat, elismert társadalmi pozíciójukat, sikerüket helyezik előtérbe?

A cselekmény középpontjában a szerelemért folyó küzdelem és annak viszontagságai állnak. Ez a téma mindig is népszerű volt, emiatt rengeteg alkotás épül köré. Azonban belátható, hogy a szerző nem általános módon oldja meg, ugyanis olyan társadalmi-politikai helyzetet szemléltet, amelyben lehetősége van teljesen egyedit alkotni. A megszokott boldogság-elválás tematikát átszövi humoros elemekkel, váratlan fordulatokkal. Azzal, hogy helyet kap a komikum is ebben az elsőre ijesztőnek tűnő háború utáni korszakba, sokkal közelebb kerül a történet a nézőhöz.

A színészek választásánál nagyon jól sikerült dönteni. Kifejezetten testhezálló az általuk alakított szerep. Talán azért is ilyen könnyen megszerethető előadásról van szó, mert mindketten pozitív értékeket képviselnek, egyikükre sem lehet azt mondani, hogy negatív karakter lenne. Igazából ők a szerelem és az akkori politika áldozatai. Helga művészetérzékeny, tehetséges és céltudatos lengyel hölgy, aki Moszkvába jár tanulni. Igaz, a nyelvben még vét hibákat, de alapvetően nagyon művelt. Jellemében fontos szerepet játszik a félelem. Viktor hozzá képest szinte teljesen más világ. Harcolt a szovjetek oldalán, annyi szörnyűséget látott és átélt, hogy már szinte semmitől sem retteg.

Összességében úgy gondolom, egy jól megszervezett és kidolgozott darabról van szó, amely próbálja hitelesen ábrázolni a korabeli világ egy részét. Sosem veszít aktualitásából, ugyanis az érzelmek és a karrier mindig jelentős szerepet töltenek be az emberek életében.

Képek forrása: http://puskelzsolt.com/galeria/varsoi-melodia-orlai-produkcios-iroda-hatszin-teatrum

Kiss Enikő

Az őszi szünetben az iskolából igen sokunknak lehetősége volt részt venni egy olaszországi utazáson. Csodás élményekben lehetett részünk.

A buszról leszállva Triesztben az első meglepetés, ami ért minket, az időjárás volt. Mi hosszú, őszi ruhában érkeztünk a ragyogó napsütésbe, az olaszok pedig fürdőruhában napoztak, vagy úszkáltak a tengerben. Itt bejárhattuk a szépséges Miramare kastélyt. Este a szállásunkon elfogyasztottuk első paradicsomos tésztánkat, amely azután minden további napon is a vacsoraasztalunkra került, ám meglepő módon még ezt is változatosan tudták elkészíteni.

Bejártuk Toszkána főbb városait. Velencében, miután átverekedtük magunkat az éppen akkor tartott maratonon, megnézhettük a város legnagyobb látványosságait: köztük a Sóhajok hídját, a Szent Márk teret és a Dózse palotát. Majd hajóra szálltunk és Ravenna felé vettük az irányt, hogy meglátogassuk Dante sírját.

Másnap Firenzébe vitt az utunk, ahol elképesztő csodákat tekinthettünk meg, a Firenzei Dómot, a Ponte Vecchiót, az Uffizzi képtárat, és még sok más egyebet.

A következő napon a szakadó eső sem gátolt meg minket abban, hogy Pisában meglátogassuk a Csodák terét, és felmenjünk a híres ferde toronyba. Bőrig ázva, de még mindig lelkesen mentünk innen tovább Siennába, egy rövidebb városnézésre.

Utolsó napunkon még megálltunk Veronában, hogy bejárjuk az Arénát és megálljunk a bizonyos erkély alatt, egy kis üzenetet hagyni Júliának. Majd nem volt más hátra, mint elindulni hazafelé. Hogy ne unatkozzunk, idegenvezetőnk egy kvízt állított össze számunkra, melynek végén mindenki kapott egy kis jutalmat. Az út során moziztunk is egyet közösen, mindenki nagyon jól szórakozott a Shrek első részén. Mikor a hajnali órákban visszaértünk Bajára, mind fáradtan, de élményekkel tele indultunk haza. Az utazás nem lett volna ilyen remek a jó társaság nélkül, a közel 60 fős csapatunk a végére egészen összekovácsolódott.

Köszönet illeti Banga-Burány Teréz tanárnőt, aki mindezt megszervezte nekünk!

Én nagyon remélem, hogy lesz még hasonló alkalom meglátogatni ezt a különleges országot, hiszen oly sok még ott a látnivaló. És arra biztatnék mindenkit, hogy legközelebb tartsatok ti is velünk!

Siket Emma

Az Erasmus frankfurti ciklusa alatt rengeteg emlékkel lettem gazdagabb, és sok „első élmény” került fel a listámra (például soha nem fizettem még euróval előtte, külföldön sem jártam és főleg nem utaztam még repülővel). Mindig vágytam megtapasztalni, hogyan néz ki a világ a felhők közül, és rettentően izgatott voltam, de közben feszült is, mikor eljött ez a pillanat.

– Check- in –

  A csomagjaink feladásánál semmi gond nem volt, rögtön továbbengedték csapatunkat az átvilágításhoz, ami szintén nem kis dolog volt számomra, tekintve, hogy ilyet sem csináltam még azelőtt, attól függetlenül, hogy filmekből és könyvekből tudtam róla.

  Természetesen utolsóként pakoltam bele a tálcákba a holmijaimat, így a végén, mikor egy másik szalagra irányították a kézipoggyászom, eléggé megrémültem, de végül semmi kivetnivalót nem találtak nálam.

– A repülőben –

  A jegyem ablak mellé szólt, a szomszédom pedig szintén nem repült még azelőtt. Én örültem ennek, mert tudtam, hogy meg fogja érteni az érzéseimet, és automatikusan kaptunk egymás keze után, mikor a gép elkezdett emelkedni. Többek között ez is segített, hogy ne kívánjam magam vissza a földre.

  Furcsa szokásom nevetéssel csökkenteni a bennem felgyülemlett stresszt, és így visszagondolva elég őrülten nézhettem ki, miközben egyszerre sikítottam, nevettem és görnyedtem előre, hogy kevésbé fájjon a fejem a nyomáskülönbség miatt. (Utólag megkérdezve egy egytől tízes skálán 12/10 voltunk hangosak.)

  Sok ismerősömtől kaptam tanácsot a repüléssel kapcsolatban, ezek közül az egyik, amit megfogadtam – a rágózás – volt, ami elméletileg enyhíti az említett fejfájást. Az első felszállásnál ez bevált, valószínűleg több placebo hatással, mint haszonnal, mégis ad egy kis megnyugvást az embernek, ha rághat valamit.

  Egyenesbe kerülve már lenyugodtak a kedélyek, és elragadott magával – a táj – szépsége. Számomra olyannak tűnt, mintha egy domborzattal díszített szőnyeget látnék, meglepően máshogy nézett ki fentről minden. Furcsa volt látni a hangyaméretűvé zsugorodott házakat, és a madzaggá vékonyodott Dunát.

  Az út hátralevő részét fotózással töltöttem, a leszállást pedig már könnyebben átvészeltem, habár a fejem másnap reggelig fájt egy kicsit.

  Sajnáltam, mikor véget ért a kaland, mert addigra úgy megszerettem, hogy azóta is azt gondolom, képes lennék minden nap repülni. 

Piri Kornélia