A magány, mint éjjeli hó
Szelíd békét hoz a szívbe.
És mint foszlik a fájdalom,
Úgy borul fehér színbe.
Árnyak suttogása a távolban,
Elcsendesedett a világ.
Csak szívdobogás hallik,
Veri páratlan ritmusát.
Éjszaka csillagai ragyognak,
Magányosan, fent az égen.
Őrzik ősi titkukat,
Elrejtik a csodás fényben.
Az élet rövid, törékeny,
A magány mindig része marad.
Talán csak titkokat rejt el,
Melyre válasz mindig akad.
De ez nem csak fájdalom,
Tán nyújt segítő kezet.
Egy pillanatot, mikor csak te vagy,
Hogy gyógyuljanak be a sebek.
Most csillagok tündökölnek az égen,
Hófehér takaró alant, mélyen.
Egy parányi magány, tán megmarad,
Vagy elveszti szépét ebben a fényben.
A szív zokogása elhallgat,
Árnyak sem hallatnak már.
Végre egy nyugodt szusszanás,
A világ fehérré vál’.
A magány éjjeli hó,
Szelíd békét hoz a szívbe.
S mint szétfoszlott a fájdalom,
Úgy borult be fehér színbe.
Mikló Árpád