Kategória: Versek

Még egy hosszú nap
Most már nem árthat
Végeztem dolgommal
Pihenek önmagamban

Az óra nemsokára már
Tizenegy körül jár
Még egyszer kinézek
Ablakomon, köszönök az éjnek

Halványul a kék ég
Lassan feketévé
A Hold fénye viszont
Csak még jobban ragyog

Fekszek az ágyamban
Eléggé fáradtan
Még mindig ébren
Koromsötétben
Gondolataim máshol járnak
Egy másik világban

Aludni nem tudok
Talán nem is akarok
Már hajnali három is elmúlott
Álmosságom megint elúszott
Kitekintek az ablakomon
Már a csillagok fénye se olyan világos

(a Kerékbetört Cincér egyik száma)

Lehűl a levegő, szürkül az ég
Késő van, rég bezárt a pékség
Az ablakokon lefolyik a víz
Nem látsz senkit sétálni kint

Felrántom gumicsizmám, majd elindulok
A nedves úton tovább ballagok
A kabátomról halkan lepattannak a vízcseppek
Majd eggyé válnak a kráterekben hemzsegve

Egy-két, esőben lépegetek
A ritmusára a leeső cseppeknek
És itt maradok a tónál
Amíg az eső el nem áll

Békák néznek ki a nádasból
És rájuk borul a hullámzó
Kékes sárgás koszos víz
És még mindig senki sincs kint

A kormos ég lassan kitisztul
És a gyengéd kopogás is elnémul
Az éjszakai ég csillagai
Kezdenek lomhán kihajtani

Gogolák Zalán

A magány, mint éjjeli hó
Szelíd békét hoz a szívbe.
És mint foszlik a fájdalom,
Úgy borul fehér színbe.

Árnyak suttogása a távolban,
Elcsendesedett a világ.
Csak szívdobogás hallik,
Veri páratlan ritmusát.

Éjszaka csillagai ragyognak,
Magányosan, fent az égen.
Őrzik ősi titkukat,
Elrejtik a csodás fényben.

Az élet rövid, törékeny,
A magány mindig része marad.
Talán csak titkokat rejt el,
Melyre válasz mindig akad.

De ez nem csak fájdalom,
Tán nyújt segítő kezet.
Egy pillanatot, mikor csak te vagy,
Hogy gyógyuljanak be a sebek.

Most csillagok tündökölnek az égen,
Hófehér takaró alant, mélyen.
Egy parányi magány, tán megmarad,
Vagy elveszti szépét ebben a fényben.

A szív zokogása elhallgat,
Árnyak sem hallatnak már.
Végre egy nyugodt szusszanás,
A világ fehérré vál’.

A magány éjjeli hó,
Szelíd békét hoz a szívbe.
S mint szétfoszlott a fájdalom,
Úgy borult be fehér színbe.

Mikló Árpád

Ha félbehagy,

vagy félbeszakít,

akkor megbecsülhetetlen,

bepótolhatatlan lesz

a föld ön-önmaga által okozott

földcsuszamlása elől való

menekülési kísérlete.

Most mégis,

ahogy futott

mélán néztük

a hegek rajzását

körben az arcán,

amíg ki nem rajzolódott belőlük,

hogy határok felé ránk már nem vár

semmi figyelemreméltányolás tőle,

és a föld is jobban fog figyelni

vállai eltorzult síkjában

miközben szótlanul újra diktál neki.

Megtanultuk olvasni a hegeket,

és így utoljára

a bal szeme alatti medencében,

amit már majdnem elrejtett a folyamatosan mozgolódó víztömeg

még egy személytelen felszólító mondatot

vélünk felfedezni:

Sajnálom!

Horváth V. Márk