Nagy hagyománya van a gólyák avatásának itt nálunk, a Bélában. A már elballagott diáktársaink tudnának mesélni a régi, nagy, híres-neves gólyabálokról, melyeket még az MNÁMK tornacsarnokában rendeztek. Tanárparódiák, tánc, avatás, avagy minden szép és jó, amit megérdemelnek gólyáink. Immár három éve, azaz mióta én és évfolyamtársaim kis hetedikesként léptünk be az iskola kapuin, egy másféle gólyabál, úgynevezett gólyaavató kerül megrendezésre. Nekünk egy szabadtéri, középkori avatót rendeztek az akkori tizenegyedikesek, tavaly az iskola udvarán avatták fel az újoncokat, idén pedig az iskola tornatermében. A kijelölt osztálytermekben, interaktív táblákon keresztül lehetett megtekinteni a műsort és az avatást. A technika ördöge sajnos közbeszólt, nem zajlott le problémamentesen a közvetítés, de így is élvezhető volt. Én, illetve pár osztálytársam az A2-es terem felé vettük az irányt aznap este, de szóltak nekünk a műsor kezdete előtt pár perccel, hogy vannak még szabad helyek a csarnokban, így hát megindultunk és sikeresen helyet is foglaltunk. Felvezetésként megtudtuk, hogy királyunk és királynőnk meglátogatja tartományunkat (iskolánkat), és beszámolót várnak az itt történtekről, vagyis mégis kik, miért, illetve hogyan rabolták el gólyáink osztályfőnökeit. Megtekinthettük a rablásról szóló kisfilmet, melyben betekinthettünk a gólyák feladataiba az elmegyógyintézetté átalakított iskolában. A film végén hatalmas taps jelezte, hogy milyen jó munkát is végeztek szervezőink. Mindezek után minden bejövő osztály egy kis műsorral készült, voltak, akik táncoltak, gyerekdalt, vagy akár saját szerzeményt adtak elő, egyszóval mindenki kitett magáért. Végezetül megkezdődött a hivatalos „bélás diákká” avatás, illetve új tanáraink avatása. Az utolsó oklevél átadása után kezdetét vette a táncház, így igazán jó hangulatban telt az este további része. Ezúton szeretném üdvözölni „új” bélás társaimat, tanárainkat, illetve köszönetet mondani a 11. évfolyamnak, hogy kitalálták és lebonyolították a gólyaavatót. Igazán hálásak vagyunk nektek!
Fotó: Varsányi Zsófi
Szöveg: Polyák Imre
