A reménytelenséghez (Csokonai Vitéz Mihály – A reményhez c. versére)
Égiekkel robotoló,
földi valóság.
Istentelenségnek mutató
Igaz, látó komolyság.
Ki természetes
úton jön létre,
s az ördögöt vígan
teszi félre.
Csöpp kis szádat miért nem mutatod felém?
Hisz mosolyodat még olyan nagyon lelém.
Térj vissza hozzám kérlek,
reménytelenem valál.
Szavaiddal téged nem értlek,
de bizonyosan nem vagyál.
Lilla szívéért szólt
minden könyörgésem.
Belsőm csakis érte forrt,
s szemében láttam jövőképem.
Kietlen a mezőm, a kertem
mióta nem vagy.
Boldogtalanságomat leltem,
a tavaim ellepte fagy.
Rám szállt a bánat
mikor nem voltál velem,
s fizettem érte nagy árat,
mert elfeledtem nevem.
Eljött a tavasz
s kikelt minden virág,
felőlem már nem hallasz,
mert beláttam a hibám.
Gyönyör, kéj és mámor
van most helyetted,
meglehetősen bátor,
hogy pont engemet etetted.
Erőm, kedvem és hitem
most egyre sokasodik,
üres most a kis szívem,
bár előtte tömeg sorakozik.
Köszönöm, Lilla, hogy vagy
es ennyit tanultam tőled,
önbizalmam lett általad nagy,
miután a kásádat kifőzted.
Ne búsulj, Lillám
egyszer utolér a karma,
jön a derült égből villám
s az út szélén leszel hagyva.
Rozmanitz Anita
Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!