Itália, te csodás!

Az őszi szünetben az iskolából igen sokunknak lehetősége volt részt venni egy olaszországi utazáson. Csodás élményekben lehetett részünk.

A buszról leszállva Triesztben az első meglepetés, ami ért minket, az időjárás volt. Mi hosszú, őszi ruhában érkeztünk a ragyogó napsütésbe, az olaszok pedig fürdőruhában napoztak, vagy úszkáltak a tengerben. Itt bejárhattuk a szépséges Miramare kastélyt. Este a szállásunkon elfogyasztottuk első paradicsomos tésztánkat, amely azután minden további napon is a vacsoraasztalunkra került, ám meglepő módon még ezt is változatosan tudták elkészíteni.

Bejártuk Toszkána főbb városait. Velencében, miután átverekedtük magunkat az éppen akkor tartott maratonon, megnézhettük a város legnagyobb látványosságait: köztük a Sóhajok hídját, a Szent Márk teret és a Dózse palotát. Majd hajóra szálltunk és Ravenna felé vettük az irányt, hogy meglátogassuk Dante sírját.

Másnap Firenzébe vitt az utunk, ahol elképesztő csodákat tekinthettünk meg, a Firenzei Dómot, a Ponte Vecchiót, az Uffizzi képtárat, és még sok más egyebet.

A következő napon a szakadó eső sem gátolt meg minket abban, hogy Pisában meglátogassuk a Csodák terét, és felmenjünk a híres ferde toronyba. Bőrig ázva, de még mindig lelkesen mentünk innen tovább Siennába, egy rövidebb városnézésre.

Utolsó napunkon még megálltunk Veronában, hogy bejárjuk az Arénát és megálljunk a bizonyos erkély alatt, egy kis üzenetet hagyni Júliának. Majd nem volt más hátra, mint elindulni hazafelé. Hogy ne unatkozzunk, idegenvezetőnk egy kvízt állított össze számunkra, melynek végén mindenki kapott egy kis jutalmat. Az út során moziztunk is egyet közösen, mindenki nagyon jól szórakozott a Shrek első részén. Mikor a hajnali órákban visszaértünk Bajára, mind fáradtan, de élményekkel tele indultunk haza. Az utazás nem lett volna ilyen remek a jó társaság nélkül, a közel 60 fős csapatunk a végére egészen összekovácsolódott.

Köszönet illeti Banga-Burány Teréz tanárnőt, aki mindezt megszervezte nekünk!

Én nagyon remélem, hogy lesz még hasonló alkalom meglátogatni ezt a különleges országot, hiszen oly sok még ott a látnivaló. És arra biztatnék mindenkit, hogy legközelebb tartsatok ti is velünk!

Siket Emma

Milyen volt repülni?

Az Erasmus frankfurti ciklusa alatt rengeteg emlékkel lettem gazdagabb, és sok „első élmény” került fel a listámra (például soha nem fizettem még euróval előtte, külföldön sem jártam és főleg nem utaztam még repülővel). Mindig vágytam megtapasztalni, hogyan néz ki a világ a felhők közül, és rettentően izgatott voltam, de közben feszült is, mikor eljött ez a pillanat.

– Check- in –

  A csomagjaink feladásánál semmi gond nem volt, rögtön továbbengedték csapatunkat az átvilágításhoz, ami szintén nem kis dolog volt számomra, tekintve, hogy ilyet sem csináltam még azelőtt, attól függetlenül, hogy filmekből és könyvekből tudtam róla.

  Természetesen utolsóként pakoltam bele a tálcákba a holmijaimat, így a végén, mikor egy másik szalagra irányították a kézipoggyászom, eléggé megrémültem, de végül semmi kivetnivalót nem találtak nálam.

– A repülőben –

  A jegyem ablak mellé szólt, a szomszédom pedig szintén nem repült még azelőtt. Én örültem ennek, mert tudtam, hogy meg fogja érteni az érzéseimet, és automatikusan kaptunk egymás keze után, mikor a gép elkezdett emelkedni. Többek között ez is segített, hogy ne kívánjam magam vissza a földre.

  Furcsa szokásom nevetéssel csökkenteni a bennem felgyülemlett stresszt, és így visszagondolva elég őrülten nézhettem ki, miközben egyszerre sikítottam, nevettem és görnyedtem előre, hogy kevésbé fájjon a fejem a nyomáskülönbség miatt. (Utólag megkérdezve egy egytől tízes skálán 12/10 voltunk hangosak.)

  Sok ismerősömtől kaptam tanácsot a repüléssel kapcsolatban, ezek közül az egyik, amit megfogadtam – a rágózás – volt, ami elméletileg enyhíti az említett fejfájást. Az első felszállásnál ez bevált, valószínűleg több placebo hatással, mint haszonnal, mégis ad egy kis megnyugvást az embernek, ha rághat valamit.

  Egyenesbe kerülve már lenyugodtak a kedélyek, és elragadott magával – a táj – szépsége. Számomra olyannak tűnt, mintha egy domborzattal díszített szőnyeget látnék, meglepően máshogy nézett ki fentről minden. Furcsa volt látni a hangyaméretűvé zsugorodott házakat, és a madzaggá vékonyodott Dunát.

  Az út hátralevő részét fotózással töltöttem, a leszállást pedig már könnyebben átvészeltem, habár a fejem másnap reggelig fájt egy kicsit.

  Sajnáltam, mikor véget ért a kaland, mert addigra úgy megszerettem, hogy azóta is azt gondolom, képes lennék minden nap repülni. 

Piri Kornélia

Balázs János: ,,Fontos, hogy emberileg is felnőjön egy művész…” -exkluzív beszélgetés a ZongOpera megalkotóival, Balázs Jánossal és Miklósa Erikával fiatalkorukról, hivatásukról, terveikről

Szeptember 26-án, majd 27-én is tartottak Baján, a Turisztikai Központban egy ZongOpera fantázianevű előadást, melyet a zongora és az opera egyedi kombinációjából alkottak a művészek. Az esemény kapcsán Balázs János Kossuth- és Liszt-díjas zongoraművész és Miklósa Erika Kossuth- és Liszt-díjas koloratúrszoprán énekesnő nyilatkoztak lapunknak diákéveikről, a rendezvény megalkotásáról és még sok másról.

Mindketten fiatalkoruk óta zenével foglalkoznak. Milyen indíttatásra kezdtek bele ebbe?

Balázs János: Azt hiszem, nagyon fontos egy zenész életében, hogy kapjon olyan gyermekkori indításokat, melyek egy életre szólnak, és ezért általában felvetés szokott lenni, hogy jó-e, ha a szülők zenészek?Azt tudom mondani, hogy jó. Édesapám zongorista, úgyhogy otthon szólt a zongora, és állandóan játszottam én is. Ez volt tulajdonképpen a kiindulási pontja, hogy megszerettem. Édesapám jazz-zenét játszott, ennek ellenére nekem a klasszikus volt az, ami rendkívüli mód elnyerte a tetszésem.

Miklósa Erika: Én 17-18 évesen kezdtem el az éneklést. Tulajdonképpen egy mondat indított el. Aki felfedezett engem (dr. Madai Lilla), Ő azt mondta, hogy ,,Tudod mi van kislány a torkodban? Te lehetnél a világ egyik legjobb Éjkirálynője.” Ekkor még nem tudtam, mit jelent az Éjkirálynő, de azt, hogy a világ legjobbja lehetek (és az szerettem volna lenni hétpróbával, még amikor sportoló voltam), igen. Ha valaki azt mondta, hogy ezt el tudom érni, akkor azért mindent megteszek.

Művésznő, Ön mielőtt elkezdett volna énekelni, sokáig sportoló volt. Hogyan emlékszik vissza az atlétikában eltöltött éveire?

Szuper volt. Tulajdonképpen abban élek ma is. Bármennyire is furcsa, nekem ez ajándék volt, hogy a klasszikus zenébe belecsöppenhettem a balesetem miatt, de igazából mindig atléta maradtam. Rengeteg spoteseményen veszek részt, támogatok sportolókat. Székesfehérváron van egy komoly atlétikai klub, annak az alelnöke vagyok. Egyszóval nagyon fontos nekem a sportélet.

Amikor meghozták azt a döntést, hogy egész életükben a zenével szeretnének foglalkozni,családjuk/szüleik támogatták Önöket karrierük építésében?

B.J.: Tulajdonképpen igen, de nálunk sosem volt elvárás, hogy zenész legyek. Persze nagyon büszkék rám, de pontosan azért, mert mindenki zenész a családban, saját magam felé támasztott elvárás, hogy mindig a legjobb produkciót adjam. Nagyon sokan segítenek ebben, és rengeteg olyan emlékem van, amikor pontosan meg tudnám nevezni, hogy egy-két jó szó vagy szép gondolat lelkileg hatottak rám. Sosem lehet egy úton elindulva nézni egy karrier felépítését. Szerteágazó ez a tevékenység, és nagyon nagy mátrix vezet el oda, hogy valaki ebben kiteljesedjen.

M.E.: Természetesen támogattak. Pláne, hogy volt a sportbalesetem, és nehezen tudtam rehabilitálódni. Nagyon el voltam keseredve, örültek neki, hogy valamibe bele tudtam kapaszkodni, és újra láttak bennem motivációt.

Diákként hogyan élték meg a szakmával járó megpróbáltatásokat?

B.J.: Nekem 14 éves korom óta a Zeneakadémiához van kötődésem. Amikor először beléptem, akkor nyilvánvalóan azt éreztem, hogy most még többet kell nyújtanom. Nagyon nehéz volt összeegyeztetni a közismereti tárgyakat a zenével, hiszen ezek külön-külön is teljes embert igényelnek. Persze minden támogatást megkaptam. Fontos, hogy emberileg is felnőjön egy művész, ne csak zeneileg, mert a kettő együtt hozza meg azt a boldog karriert, amiben van belső tartalom is.

M.E.: Szörnyű volt, de nagyon gyorsan felismertem, hogy úgy kell gondolkodnom, mint amikor sportoltam. Nem ellenségek, hanem ellenfelek vannak, csapat van, és ahhoz, hogy elérjek valamit, elsősorban nekem kell megtennem mindent, és nem foglalkozni azzal, hogy körülöttem mi történik.

Sokszor halljuk, hogy a XXI. században már nem értékelik igazán a fiatalok a régebbi kor művészetét. Önök szerint a mai ifjúság hogyan viszonyul a klasszikus zenéhez?

B.J.: Nagyon nagy feladatunk van nekünk, klasszikus zenészeknek, mert a könnyebben érthető műfajok /mint a popzene és rockzene/ jobban megszerethetők. Én a mai kor gyermeke vagyok, sokszor játszom a koncertjeimen is könnyűzenei feldolgozásokat, de a klasszikus zenének van egy olyan mögöttes tartalma, érzelmi intenzitása, melyet semmi más nem tud okozni. Ráadásul az igazi magas művészet, ami több száz évre visszavezethető, az a komolyzene. Sajnos óriási értékválság van a fiatalok között, nem tudják, mi az igazi jó, mert minden olyan csillogó, mindenki online él, közben hatalmas légüres terek vannak. A művészetek mindig is közelebb hozták az embereket egymáshoz, és a fiatalokat ahhoz, hogy a jövőben értelmes, kultúraérzékeny felnőttek legyenek.

M.E.: Úgy gondolom, hogy nagyon jó képviselők vannak. Akár Balázs Jánost is említhetném, akinek lételeme ennek a műfajnak a népszerűsítése, hogy a fiatalok életéből ne maradjon ki. Nem is beszélve a Virtuózokról, ami szerintem zseniális híd az ifjúság és a klasszikus zene között. Itt nem az a lényeg, hogy mindenkinek imádni kell, hanem, hogy tudják, ez is a magyar kultúra része. A klasszikus zene ad valamit, többek leszünk tőle, és szerintem, ha ismerik a fiatalok, az nem probléma. Felnőtt korukban fognak rádöbbenni, hogy ez mit is jelent, mennyivel színesebb és szebb lesz az életük és a lelkük attól, hogy megnéztek egy klasszikus zenei koncertet, vagy meghallgattak egy komolyzenei darabot.

Önök mindketten nagyon elismert előadóművészek, rengeteg koncertet adnak az ország és a világ különböző pontjain. Hogyan   tudják összeegyeztetni magánéletüket a hivatásukkal?

B.J.: Óriási kérdés, erre magam sem tudom sokszor a választ. Nap mint nap eszembe jut, hogy jobb lenne egy kicsit pihenni már, mert valóban sok feladatom van, nemcsak mint zeneművész, hanem mint társadalmi szerepvállaló. Ilyenkor az kárpótol, hogy olyan dolgokat csinálhatok, ami nagyon sok embernek boldogságot okoz, és tehetek azért, hogy a klasszikus zene és az európai értékek fennmaradjanak.

M.E.: Szerintem egy művész nem választja el a magánéletét a hivatásától. Része kell, hogy legyen a családi életének bizonyos szempontból a karriere. Ettől függetlenül azért én elég valóságos és normális életet élek a hétköznapokban. Amikor lehet, akkor a családommal együtt töltjük az időt, természetben vagyunk, vagy barátokkal. Viszont nehéz dolog, mert ez egy rendszertelenebb élet nemcsak nekem, hanem az egész család számára is.

Művész úr, az Ön életében kisgyermekkora óta fontos szerepet játszik Cziffra György. Miért pont őt tekinti példaképének?

A nagypapám együtt játszott Cziffra Györggyel. Ettől függetlenül egy olyan zongoristáról beszélünk, aki teljesen egyéni volt, utánozhatatlan, és egy zseniális művész. Amikor gyermekkoromban hallottam a felvételeit, akkor döntöttem el, hogy zongoraművész szeretnék lenni, és a klasszikus zenét választom. Később rájöttem arra, hogy mennyire elfelejtettük, ezért gondoltam, hogy megmutatom a társadalomnak az Ő munkásságát, szellemiségét. 2016-ban létrehoztam a Cziffra Fesztivált Budapesten, ami óriási siker, és nagyon örülök, hogy a Cziffra György név visszajött a köztudatba.

Mi motiválta Önöket a ZongOpera megalkotására? Dolgoztak már korábban is együtt?

B.J.: Miklósa Erikával fantasztikus az együttműködés. Olyan szinten együtt gondolkodunk, amely páratlan. Ha a másik csinál valami olyat, amit nem tudok előre, akkor azt le kell reagálni. Ez a fajta improvizáció csakis Erikával tud megvalósulni. Nekünk zeneileg ugyanaz a gondolatvilágunk. Ilyenkor már lélekegyesítésről is szó van. Tulajdonképpen ez az első közös sorozatunk. Az előadások során a zongora a Művésznő társaként szerepel, nemcsak mint kísérőhangszer.

M.E.: Nekünk a ZongOpera volt, amit a Virtuózok forgatása alatt szövődő barátságunk eredményeképp alkottunk meg. Azt egyikünk sem gondolta, hogy ennyire jól fog működni mind emberileg, mind zeneileg. Ritka pillanatok egyike, amikor két művész így egymásra tud találni, és ilyen csodálatos koncerteket tud létrehozni. Ez nekünk óriási élmény.

Mi alapján döntöttek úgy, hogy elhozzák ezt a rendezvényt Bajára?

B.J.: Baja egy fantasztikus város. Ahol csak tudom, hirdetem. Vendégszerető, csodálatos szervezők vannak, fantasztikus városvezetés és egy új zongorájuk is, mely nem szab gátat a magas szintű, művészi produkciónak. Ezer dolog köt ide. Aki ismer, tudja, hogy lokálpatrióta vagyok. Nekem többet jelent Magyarországon játszani, mint bárhol külföldön.

M.E.: Imádjuk Baját! Engem a gyermekkorom köt ide. A nagyszüleim Dunafalván laktak, édesapám itt született. Nagyon sok rokonom és barátom él itt. Fiatalos, lendületes rezgése, kisugárzása van a városnak, amit nagyon szeretek.

Milyen tanácsot adnának a zeneművészeti pályán továbbtanuló fiataloknak, kezdő zenészeknek?

B.J.: Egyetlen tanácsom van: imádják a zenét, és ebből adódóan sose a sikereket keressék, hanem inkább a munkát, és ebben leljék az örömüket! Ha valaki igazán tehetséges és örömét leli abban, amit csinál, akkor fognak jönni az elismerések is.

M.E.: Teljesen egyszerű: semmit. Maradjanak önmaguk.

Mik a terveik a jövőre nézve? Hogyan képzelik el a folytatást?

B.J.: Ezen a hétvégén még lesz egy nagy koncertem. Ezután utazom Hamburgba, Stuttgartba, New Yorkba, utána pedig Lettországba. Ezt követően a Zeneakadémián adok koncertet. Rendkívül sok dolgot csinálok. Nagyon örülök, hogy játszhatok, hogy boldogságot okozok az embereknek, és bízom benne, hogy Bajára is visszatérek jövőre.

M.E.: Sok koncert. Minél több koncert, és természetesen továbbra is ZongOpera. Nekem ez egy olyan lehetőség, hogy közel 30 év szakmai távlatában csomó új energiára lelhetek, és még alkothatok, inspirálhatok, taníthatok embereket, gyerekeket, fiatalokat. A legnagyobb ajándék az, hogy nagyon sokat adhatok ezzel a világnak.

 Kiss Enikő

 Fotók: Koprivanacz Kristóf

Erasmus nap és ECL nyelvvizsgahelyi évforduló

A Bajai III, Béla Gimnáziumban 2019. október 11-én ünnepeltük azt, hogy 10 éve ECL nyelvvizsgahely működik iskolánkban. Ezt az ünnepet kötöttük össze a gimnáziumi Erasmus napunkkal, melyet a következő jelmondattal hirdettek meg: „Ép testben ép lélek.”

Nagyszünetben megtörtént a korábban megírt ECL próbanyelvvizsga-verseny eredményhirdetése. A díjakat Pongó Csilla tanárnőtől vehették át a helyezettek.

Ezt követően a diákönkormányzatunk által szervezett lelkes csapat színvonalas flashmobot adott elő a rendezvényhez illő kék-fehér színekben. A tanulók összetartása és a jól megszervezett előadás úgy gondolom, mindannyiunknak maradandó élményt nyújtott.

A B épület előtt, a Martinovics utcában 14 órakor faültetés vette kezdetét az Erasmus nap emlékére.

A tanórák után a diákok futásban mérhették össze ügyességüket. Néhány iskolai dolgozó is csatlakozott a lelkes versenyzőkhöz. A háromfős csapatok menetlevéllel indultak le a Petőfi-szigetre, ahol teljesíteniük kellett a távot, és az öt állomáson lévő feladatokat. A Béla-szoborhoz visszaérő futókat gyümölcsökkel és frissítőkkel várták.

A nap folyamán Páli Noémi tanárnő is nyilatkozott lapunknak az Erasmus napról.

Tanárnő, mik a tapasztalatai az Erasmussal kapcsolatban?

Az Erasmus 7 éves programja az Európai Uniónak. A Bajai III. Béla Gimnázium a kezdetektől benne van. Folyamatosan pályázunk, továbbképzésekre járunk. A tanároknak és a diákoknak lehetőséget biztosít arra, hogy uniós országokkal tudjunk kapcsolatokat építeni, valamilyen közös témában dolgozni, tanulni. Az egyik projektünk német, görög és erdélyi partnereinkkel folyik. Nyáron nyertünk egy másik pályázatot, melynek keretében kollégáim fognak szakmai továbbképzésre menni.

Sok diák érdeklődik iránta?

Igen, azt mondhatom, hogy nagy a verseny ebben az iskolák közötti együttműködésben. Például amikor először utaztunk, a diákok meghallgatásra jelentkeztek, hogy részt vehessenek a programban.

 Mit gondol, mi volt a legkiemelkedőbb a programban?

Azt gondolom, hogy a legjobb ebben az egész programban a kapcsolat. Tudjuk, hogy a kapcsolati tőkénél értékesebb manapság nincsen. Itt diákok és tanárok között is olyan összeköttetések alakultak ki, amik a jövőben hozhatják meg igazán a gyümölcsüket. Itt gondolhatunk olyan hétköznapi dolgokra is, minthogy barátságok szövődtek. Ezekből a kötelékekből lehet építkezni akár tanulás, magánélet, vagy később a munkaerőpiac terén is. Fontos, hogy az ember néha kilépjen a saját világából, és lásson valami újat. Legyen ez kultúra, másféle oktatási rendszer, vagy a miénktől eltérő gondolkodásmód.

Mi az, amin változtatnának?

Én kicsit talán a pályázás formáját egyszerűsíteném le. Óriási munka a pályázat megírása. Hosszú, időigényes, sok energiát, nagy koncentrációt igényel. Mint fenntartó, bíznék az iskolákban, hogy azt csinálják, amire nekik szükségük van.

Kiss Enikő

Falábakon az élet

A bélás kerti partin fellépő Langaléta Garabonciások táncos, zenész, szófaragója, Gulyás László válaszait olvashatjátok a következőkben.

Hogyan jött létre a társulat?

Jó messzire megyünk időben. Tulajdonképpen az első gólyalábas csapat vagyunk Magyarországon, de akkor még nem ezen a néven dolgoztunk, és ez nagyon régen, már 25 éve volt, amikor én bekerültem ebbe a gólyalábas csapatba. Aztán egy kis idő elteltével átalakult, kettéváltunk, és lett belőle Langaléta Garabonciások. A magyarországi gólyalábazásnak az az előzménye, hogy a Maskarás Együttes annak idején Lengyelországban volt egy fesztiválon, és ott látták meg a gólyalábasokat. Indíttatást éreztek, hazajőve maguknak készítettek gólyalábat, és elindult az első gólyalábas csapat, amibe nem sokkal később bele is csöppentem.

Mi alapján döntitek el, hogy mit adtok elő?

Mivel ez egy interaktív játék, és tulajdonképpen a közönségre alapozunk, ezért mindig alakul előadás közben, hogy most éppen mit veszünk elő. Tehát fölkészülünk, és mivel ez vásári komédia, ezért kisebb elemek, blokkok vannak, ezekből tudunk élni egy-egy alkalommal. Mindig a közönség határozza meg, hogy éppen kit hívunk be, ki lesz az, akivel mókázunk egy picit. És, hát itt is látszódott azért, hogy megpróbáltunk többeket elérni és megcélozni. Meg van közelőadás, ez mindig változik. Van, ami színházi jellegű előadás, van, ami pedig egy-egy vásári komédia, van, ami egy hosszú történet elejétől a végéig, van, ami sok apró részből áll.

Milyen nehézségekbe ütközik az ember egy ilyen előadás megtervezése és életre hívása közben?

Az előadás életre hívásának két iránya, nem tudom, hogy melyikre gondol, az előadások megszervezése, az, hogy én ide üljek, vagy, hogy ő ott lehessen, annak az előzménye többnyire az, hogy valaki látott bennünket, vagy ajánlottak bennünket és így jutunk el egyik-másik, sok századik helyre. Magának az előadásnak az elkészítése az pedig szinte mindig a komédia műfajában történik, és amikor van egy ötlet, hogy most akkor Toldi Miklóst valahogy formázzuk meg vagy Szent Lászlót, akkor többnyire a csapat összedugja a fejét, az alapötleteket előbányászni meg én szoktam, és kidolgozzuk együtt, megcsináljuk hozzá a bábokat, a poénokat, és így alakul ki egy- egy előadás.

Történt már baleset egy előadás alatt?

Történt, bizony történt. Nyilván nem árulok el titkot, ez elég veszélyes szakma, és nekem keresztszalag-szakadásom volt, amit mindenféle csavarokkal kellett megoldani. Van, akinek a foga tört, könyöke. Mivel föl van csatolva a gólyaláb a lábunkra, ezért nem lehet leugrani róla, csak esni lehet vele, és, hogyha nem sikerül az esést jól kivitelezni, akkor bizony nagyon súlyos dolgok történhetnek, mert nagyon hosszú az erőkar, egyméteres lábon állunk.

Van kedvence az előadások közül?

Van… Ez az egyik kedvenc, a Vásári komédiák című előadásunk, aztán van egy… Tulajdonképpen mind kedvenc, az idők során mindet sikerült a szívemhez kötni. Van a Betyárvirtus, avagy Rózsa Sándor a közönséget ugratja, az nagyon sok népi humort tartalmaz. Aztán volt a Horagus mester cirkusza. Horagusnak hívták a régi vándor, komédiás, tanító, táncmester, mókamestert, és egyfajta cirkuszi játékot formáztunk meg, nagyon szerettük azt is. Aztán van a Szent Lászlóról, Lovagkirályunkról, Toldi Miklósról szóló előadás, ezt mostanában adjuk elő, úgyhogy ez is egy kedvencünk. Aztán van a Nap és a Hold elrablása, egy történet hintve nagyon szép muzsikákkal. Mindezek közül legtöbbet ezt a Vásári komédiát játsszuk, mert ebbe tudjuk bevonni legjobban a közönséget.

Piri Kornélia

Fotók: Horváth Vivien

Bélap Rights Reserved.