A húsvét a nyugati kultúra egyik legnagyobb ünnepe, mely Jézus megváltó kereszthaláláról és feltámadásáról emlékezik meg minden év tavaszán. De vajon hogyan és miért halt meg Jézus? Mi volt az az utolsó vacsora? Mit jelent a feltámadás? És hogyan jön mindehhez a sonka meg a birkapörkölt? Na és a tojást tojó nyúl? E cikk ezekre a kérdésekre keresi a választ.
A zsidó húsvéttól a kereszténység legnagyobb ünnepéig
A húsvét története több mint 3000 évre nyúlik vissza. Eredetileg a zsidók ünnepe volt, az egyiptomi szolgaságból való szabadulásukra emlékeztek ezen a napon – s emlékeznek még ma is.
Az ünnep egyik kulcsmozzanata az úgynevezett széder, amely a hét napig tartó ünnep első estéjén elfogyasztott vacsora. Kovásztalan kenyérből, keserű zöldségekből és bárányból áll. A kovásztalan kenyér az ókorban a rabszolgák kenyere volt, a zsidók ezzel emlékeztek egyiptomi szolgasorukra. A keserű zöldségek is a zsidók által elszenvedett keserűségekre utaltak. Ezenkívül került még az asztalra kötözősaláta, édes, gyümölcsökből és diófélékből készült krém, bor vagy szőlőlé. A vacsorát nagy gonddal, imádságokkal és énekléssel kísérve, meghatározott rituálé szerint fogyasztják el a mai napig – az idei évben április 5-én, szerda este. A húsvét az ókorban a zsidók három nagy zarándokünnepének egyike volt, ami azt jelentette, hogy minden zsidó elzarándokolt Jeruzsálembe, ahol Salamon templomában bárányt áldozott az Úrnak, melyet a szédervacsorán el is fogyasztottak. Kr. u. 70-ben azonban a rómaiak lerombolták a templomot (maradványa a siratófal), így nem lehetett áldozatot bemutatni: azóta egy báránycsont szimbolizálja az egykori bárányt a zsidó asztalokon.
Kr. u. 30 környékén a galileai Názáretből származó Jézus, a világtörténelem legismertebb és legnagyobb hatású személyisége, a kereszténység központi alakja is ott volt Jeruzsálemben az ünnepre felutazó zarándokok között. Mikor apostolaival együtt, szamárháton megérkezett a városba, követői elözönlötték az utcákat, s pálmaágakat lobogtatva üdvözölték, mint a kor legnagyobb vallási „influencerét”. Ez persze nem is csoda: Jézus valósággal felforgatta korának gyakran bigott, képmutató zsidó vallásosságát: Istenről, mint szerető és megbocsátó Atyánkról beszélt, aki nem kirekeszti, hanem befogadja az embereket. Megszólította a társadalom perifériáján élő – etnikailag lenézett, társadalmilag kirekesztett, beteg, hajléktalan – tagjait, sőt, a jogokkal még alig rendelkező nőket, gyermekeket is. Arra tanított, hogy ha szeretjük embertársainkat, közelebb kerülhetünk Istenhez, s arra, hogy így életünk nem céltalan, nem ér véget a halállal, hanem örök boldogságban végződik. Azt mondta, ő a messiás, az a rejtélyes alak, akiről a próféták évszázadokkal azelőtt megjövendölték, hogy „megszabadítja őket és minden népet a zsidók Istenének követőjévé tesz”. Ezért nem csoda, hogy a korabeli zsidó vallási vezetők, a farizeusok, írástudók, főpapok és vének veszélyt láttak benne, istenkáromlónak tartották, sőt, a próféták messiási jóslatait félreértelmezve azt gondolták, hogy felkelést szít a rómaiak ellen. Ez nem csoda, hiszen ebben a korban az „a messiás majd megszabadítja a zsidókat és uralkodni fog” próféciákat szinte mindenki úgy értelmezte, hogy a messiás majd legyőzi az Izraelt birtokló rómaiakat és valós királyként fog uralkodni, palotával meg mindennel. Jézus ugyanakkor ebben is más volt: avagy hogy akarna követőiből fegyveres szabadságharcosokat csinálni az, aki azt mondja nekik, hogy „ne szálljatok szembe a gonosz emberrel”, vagy hogy „fordítsd oda a másik orcádat is”, vagy hogy „szeressétek ellenségeiteket”.
Az írástudók (a szent írások tudói, vagyis vallási vezetők) ugyanakkor nem látták ezt, ezért, mivel féltek, hogy nagy népszerűsége felforgatja az állami és vallási rendszert, elhatározták, hogy megölik.
Eközben elérkezett az ünnep is s Jézus, mint a többi zsidó, apostolaival (vagyis 12 legközelebbi tanítványával) együtt elköltötte a szédervacsorát. Ez volt az a bizonyos „utolsó vacsora”, mely csütörtök este történt, ezt ünnepeljük a mai napig nagycsütörtök ünnepén. Ez a vacsora azonban nem önmagában volt fontos, hanem azért, amit a vacsora alatt Jézus mondott és tett: a vacsora előtt Jézus megmosta tanítványai lábát, amely akkoriban a szolgák dolga volt – annak ellenére, hogy a tanítók a korban joggal várhatták volna el, hogy tanítványaik szolgáljanak nekik, s nem fordítva, mint ahogy Jézus tette. Az ő példáját követi napjainkban Ferenc pápa is, aki minden évben saját kezűleg mossa meg az emberek lábát: általában börtönben ülő rabokét (idén fiatalkorúak börtönébe látogat majd), de volt már, hogy menekülteknek tette meg ezt a nemes gesztust. Ugyanakkor nemcsak pápák és papok mostak már lábat: a Habsburg-uralkodóház császárai (köztük Ferenc József) is rendszeresen szolgáltak így a szegényeknek. Az utolsó vacsora közben a halálát közeledni érző Jézus elbúcsúzott (egy időre) apostolaitól és ezt mondta nekik: „szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást! Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” A vacsora elején kezébe vette a (hagyományos kovásztalan húsvéti) kenyeret, megtörte, tanítványainak adta és így szólt: „VEGYÉTEK, ÉS EGYETEK EBBŐL MINDNYÁJAN, MERT EZ AZ ÉN TESTEM, MELY ÉRTETEK ADATIK”, míg a vacsora után, a borért is hálát adva áldást mondott és így szólt: „VEGYÉTEK, ÉS IGYATOK EBBŐL MINDNYÁJAN. MERT EZ AZ ÉN VÉREM KELYHE, AZ ÚJ ÉS ÖRÖK SZÖVETSÉGÉ. EZ A VÉR ÉRTETEK ÉS SOKAKÉRT KIONTATIK A BŰNÖK BOCSÁNATÁRA. EZT CSELEKEDJÉTEK AZ ÉN EMLÉKEZETEMRE.”
A keresztények azóta is ezt cselekszik: ez a katolikusoknál a szentmise, az ortodoxoknál a szent liturgia lényege, de a reformátusok is hasonlót cselekszenek úrvacsora néven. Sokan legyintenek erre, ugyanakkor érdemes tudni, hogy sokszor volt már, hogy a szentmisén az ostya (vagyis a kovásztalan kenyér), valamint a bor tényleg testté és vérré változott (többek között a közeli Bátán is, mely ezért a török hódoltság előtt igen nagy zarándokhely volt). De napjainkban is több ilyen esemény történik, például 1996-ban az argentínai Buenos Airesben változott át látható módon is és kezdett vérezni egy ostya, amelyből mintát vettek, melyet a világ egyik legjobbjának számító New York-i Columbia Egyetem professzora, Frederick Zugibe orvosszakértő vetett alá tudományos vizsgálatoknak. Ő megállapította, hogy a minta emberi szívizomszövet, aki szenvedett minden lélegzetvételért – akárcsak Jézus a kereszten –, a fehérvérsejtek jelenlétéből adódóan pedig a minta olyan szívizomszövetből lett véve, amely még mindig dobogott a mintavételkor – s mindezt úgy állapította meg, hogy szándékosan nem közölték vele azt, hogy a minta egy szentelt ostyából származik.
Jézus a vacsora után tanítványaival kiment a Jeruzsálem melletti Getsemáni kertbe, ahol imádkozott. Itt ütöttek rá az elfogására érkező katonák, élükön Jézus áruló tanítványával, Júdással, aki egy csókkal köszöntötte Jézust, így jelezve a katonáknak, hogy a sötét éjszakában álló apostolcsoport között ő az, akit el kell fogniuk. Jézust ezután bíróságról bíróságra küldték – járt a zsidó fejedelemnél, a főpapoknál és a római helytartó, Pontius Pilatus előtt is. Mindeközben Péter, az apostolok feje háromszor megtagadta Jézust, mivel nem akarta, hogy vele hozzák őt összefüggésbe. Végül másnap, pénteken Pilátus az összegyűlt néptömeget kérdezte meg arról, mi legyen Jézussal? A zsidók húsvéti szokása szerint ugyanis el lehetett engedni egy foglyot, s erre a lehetőségre Pilátus Jézust is felajánlotta, de a nép a köztörvényes bűnözőt, Barabást engedte szabadon, s a zsidó vezetők által feltüzelve követelték, hogy Jézust feszítsék keresztre. A keresztre feszítés a kor talán legrettegettebb kivégzési módja volt: az elítéltet szögekkel egy fakereszthez szegezték, majd megvárták, míg több órás haláltusa után a rekeszizom kifáradása miatt már nem tud lélegezni, megfullad. Jézust a keresztre feszítés előtt a római katonák bevitték kaszárnyájukba, hátát ostorral verték, mint valami állatét, felöltöztették királyi ruhába, röhögtek rajta. Fejébe tövisekből készült koszorút helyeztek, mely véresre szurkálta a fejbőrét, majd vállára fektettek egy 50 kilós keresztfát és így kellett 600 métert felfelé gyalogolnia a Jeruzsálem falain kinn lévő Golgotha-hegyre, ahol megfosztották ruháitól, rászegezték a keresztre és ott tovább csúfolódtak vele. Reggel kilenc és délután három óra között hat órán keresztül szenvedett a kereszten és próbálta felnyomni magát, hogy levegőt tudjon venni. Végül már nem volt elég ereje: meghalt, s még aznap este lepelbe csavarva eltemették egy jeruzsálemi sírboltba, s a sírja elé egy nagy követ gördítettek.
Az apostolok teljesen le voltak sújtva, hogy elvesztették mesterüket, akiről azt hitték, hogy az Isten fia és természetfeletti erővel rendelkezik. Nem tudták, mitévők legyenek. És vasárnap reggel asszonyok kopogtattak be hozzájuk, akik halotti keneteket vittek Jézus sírjához és nagy meglepetten újságolták: Jézus nincs a sírban, feltámadott. Nem sokkal később pedig már ott volt ő maga is, s személyesen köszöntötte tanítványait: „békesség veletek”! Jézus és tanítványai negyven napon keresztül együtt voltak, halásztak, étkeztek, beszélgettek, még a feltámadáskor a többiektől távol lévő s a történteket hitetlenül fogadó apostol, Tamás is nem sokkal később már saját kezével érintette Jézus testét. Jézus rendre megjelent, eltűnt, képes volt falakon átmenni, teste azonban mégis fizikai, tapintható maradt – a keresztények szerint ilyen test vár majd ránk is az utolsó ítélet után, ha őt követjük. Megbocsátott az őt háromszor megtagadó Péternek, de nemcsak az apostolokkal találkozott, hanem még több száz emberrel, majd 40 nap után felment a mennybe és „ott ül az Atyának jobbján”. Tíz nappal ezután pedig kiárasztotta apostolaira a szentlelket, vagyis az ő különleges, természetfeletti szeretetét, de ez már egy másik ünnep, a pünkösd története.
Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy Krisztus élete, halála és feltámadása nem akármiért történt: a kereszténység ugyanis vallja, hogy Isten a jóság forrása, s a rossz cselekedet nem egyéb, mint a jóság, vagyis Isten ellen való tudatos döntés, mely miatt az ember távol kerül Istentől s az örök élettől is. Isten azonban szeret minket és azt szeretné, hogy örök életünk legyen. Rossz cselekedeteink azonban megakadályoznak minket ebben. Ezen a helyzeten csak Isten tud felülemelkedni azzal, hogy megbocsátja bűneinket. A zsidó hit szerint, ha egy állatot, általában bárányt feláldoznak az Istennek, akkor Isten elfogadja ezt az áldozatot és megbocsát. Isten azonban ki akarja mutatni felénk a szeretetét, s ezért saját maga – vagyis egyik személye, „a fiú” – jön le a földre és lesz emberré Jézus Krisztus személyében. Az emberek – néhány kivétellel – ugyanakkor nem térnek jó útra tanításától, hanem elfogják és megölik őt. Isten azonban még itt sem adja fel az emberszeretetet: annak ellenére, hogy bármikor közbeavatkozhatna, kimenthetné magát a slamasztikából és visszamehetne a mennybe, inkább aláveti magát a szenvedésnek és a halálnak azért, hogy áldozat legyen a mi bűneinkért. Tehát saját magát mutatja be áldozatként saját magának.
Nyilvánvaló, hogy – mivel mindenható – enélkül is meg tudná bocsátani bűneinket, ő azonban azt akarja, hogy mi is lássuk, mennyire szeret minket – nemcsak megbocsátja bűneinket, hanem még a legnagyobb szenvedéseket is elviseli értünk, s csakis értünk. Személy szerint. Nekünk csak egy dolgot kell tennünk: hinnünk benne és tanítása szerint élnünk. És ha így teszünk, részesülünk az ő áldozatának kegyelméből s bűneink bocsánatot nyernek. S hogy bizonyítsa, hogy ez az egész dolog igaz, és ő valóban Isten, harmadnapra feltámadott a halálból, s egyben kimondta, hogy ha bűneink bocsánatot nyertek, akkor ránk is ez fog majd várni halálunk után. És hogy mindezt igaznak és valóban megtörténtnek vallhatjuk, arról másik cikkemben olvashatsz.
A közösség ünnepe
A keresztények tehát, élükön Jézus apostolaival, már mindjárt a feltámadás után vasárnapra, tehát a feltámadás napjára tették át az Úr szent napját, melyet a zsidók mindig is szombaton ünnepeltek. Arról azonban, hogy kezdetben megemlékeztek-e a húsvétról, mint éves ünnepről Jézus halálának és feltámadásának évfordulóján, az első évtizedekből nincsenek adataink. Az adatok szűkössége ugyanakkor hamar bőséggé alakul: Polikárp, a görögországi Szmirna város püspöke, aki fiatalkorában a Jézus kereszthalálánál és feltámadásánál is markánsan jelen lévő János apostol tanítványa volt, már biztosan ünnepelte a húsvétot. Ezt abból tudjuk, hogy vitába szállt a pápával arról, hogy vajon a a szent ünnepet minden évben vasárnapon kell-e megtartani, vagy a zsidó húsvéttal egyidőben (mivelhogy a zsidó húsvét a hét akármelyik napjára eshet). Ez a vita később is folytatódott még évszázadokon keresztül, mire 325-ben a niceai zsinat meghatározta a húsvét máig használatos dátumát: az ünnep a tavaszi napéjegyenlőséget követő első telihold utáni első vasárnapon van. Azonban a helyzet ennél bonyolultabb: mivel a nyugati (katolikus és protestáns) egyházak és az ortodox egyházak más-más naptárrendszert használnak egyházi ünnepeik kiszámításához, így nem mindig esik egybe a húsvét az egész keresztény világban: idén például a legtöbb ortodox országban (Görögország, Oroszország, Szerbia) a húsvét egy héttel később lesz, mint nálunk, vagyis április 16-án.
A középkorban a húsvét már Európa-szerte a legnagyobb ünnepnek számított. Nem is csoda, hogy kialakultak az ünnepre jellemző népszokások. Ilyenek az Európa számos pontján megrendezett húsvéti misztériumjátékok, mely szinte „full experience-t” kínálva röpíti vissza a nézőt és a szereplőt (rendszerint a város egész lakosságát) az I. századi Jeruzsálembe. Az emberek így valós időben élhetik át az akkor történteket (a csütörtökön történteket csütörtökön, a pénteken történteket pénteken stb.), még teljesebben felülve az ünnep érzelmekben gazdag hullámvasútjára. A húsvéti misztériumjátékok a templomi misékből eredtek, ezeken ugyanis előadtak rövid, énekes darabokat, melyekben az énekesek és a kórus a húsvét bibliai szereplőinek bőrébe bújtak (ilyet még ma is hallhatunk a húsvét előtti vasárnapon tartott, barkaszenteléssel kezdődő mise keretében). Ezek a kis színdarabok ugyanakkor egyre hosszabbak lettek, új szereplőkkel gazdagodtak és világi témák is megjelentek bennük.
Nemsokára tehát kivitték őket a templom falain kívülre, így nyerték el ma ismert formájukat. Ezeknek a misztériumjátékoknak a többsége napjainkra már elenyészett, helyette azonban megjelentek a rövidebb idő (általában pár óra) alatt megtartott passiójátékok, ilyen például az olaszországi Cantiano, vagy a szlovéniai Skofja Loka passiójátéka. Magyarországon már a középkorban is tartottak ilyeneket, csakúgy, mint napjainkban (például Veszprémben). A „full experience” egy másik formáját találjuk Spanyolországban és Latin-Amerikában, ahol a nagyhét különböző napjain az adott nap cselekményét megörökítő óriási szoborkompozíciókat visznek végig a városokon díszes menetekben, már-már karneváli hangulatban. Az egyik legelbűvölőbb ilyen eseményt a Spanyolországi Sevillában rendezik meg.
A húsvét elsődleges tere viszont természetesen a templom maradt: a római katolikusok csütörtökön délelőtt krizmaszentelő misét tartanak, ahol megszentelik a betegek olaját (melyet a halál előtti utolsó kenethez használnak), a katekumenek olaját (melynek a keresztelésben van fontos szerepe), valamint a krizmát (amelyet kereszteléskor, bérmáláskor, papok felszentelésekor, valamint templomok és oltárok felszentelésekor használnak). Csütörtök este következik az utolsó vacsorára emlékező mise. Pénteken nincs harangozás (a harangok „Rómába mentek”) és egy egyszerű szertartás keretében olvassák fel Krisztus szenvedéstörténetét.
Hagyomány ekkor a szent sír állítása, mely egy, a templom belsejében elhelyezett, a karácsonyi betlehemhez hasonlító alkalmi kompozíció, mely a sírban fekvő Krisztust ábrázolja. Nagyszombat este jön aztán a húsvét és egyben az év egyik legszebb miséje, a húsvéti vigília, mely a sötét templomban kezdődik, amit aztán a Krisztus fényét jelképező gyertyaláng világít meg, melyet a hívek kezében tartott kis gyertyák meggyújtásával sokszorosítanak. Ezután négy-kilenc olvasmányt olvasnak fel a Bibliából, mely a teremtéstől az Ószövetségen át egészen Jézus feltámadásáig számolnak be Istennek a bűn ellenére is töretlen szeretetéről, üdvözítő szándékáról. Ezt követi a felnőttként újonnan megtértek megkeresztelése, végül pedig a szentáldozás és a misét követő körmenet, melynek során rendszerint körbejárják a templomot. A húsvéti vigília a leginkább a katolikusoknál és az ortodoxoknál van elterjedve, a metodisták például sok esetben vasárnap napkeltekor tartják istentiszteletüket.
Sonka és locsolás
A nagyszombati mise után következik a húsvéti vacsora, mely rendszerint az első húst is tartalmazó étkezés a böjti időszak s a különösen böjti Nagypéntek után. Az ünnep magyar neve – húsvét – is ebből a mozzanatból származik: jelentése a hús magunkhoz vétele. Ez természetesen általában sonka formájában történik, mely a sertés legnemesebb része. A magyar paraszti családoknál rendszerint a téli disznóvágáskor készült, azonban füstölni vagy érlelni kellett, mely hosszú időbe telt. Időközben pedig beköszöntött a böjt, s mire vége lett, vagyis eljött a húsvét, a sonka teljesen megérett, készen állt a fogyasztásra. Ráadásul, mivel hűtőszekrény hiányában nem volt szokás tartósítani, ezért nem húzhatták-halaszthatták a sonkaevést húsvétnál jóval későbbre sem. A húsvéti vacsora egyéb elemei természetesen a termékenységet és a családi összetartozást szimbolizáló tojás, valamint a kolbász, a kalács és a friss zöldségek (zöldhagyma, retek) is. Jellemző étel még (például vasárnap ebédre) a báránysült, vagy talán még inkább a birkapörkölt: ez azért van, mert a zsidók húsvétkor (ahogy már láttuk) bárányáldozatot mutattak be Istennek azért, hogy bocsánatot nyerjenek tőle bűneikért. Ez azonban a keresztények számára teljesen szükségtelen, hiszen Jézus egyszer és mindenkorra bemutatta ezt az áldozatot saját személyében, amikor a kereszten szenvedett és meghalt. Jézus tehát az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Erre emlékezünk húsvétkor, s innen ered a bárányhúsevés szokása, mely tehát Jézus keresztáldozatát szimbolizálja s Európa többi részén talán még nagyobb szerepet kap a húsvéti menüben, mint nálunk.
A húsvéti locsolkodás nem csak hazánkra, de Szlovákiára, Csehországra, Lengyelországra és Ukrajnára is jellemző. Összefüggésben van a lányok termékenységével, de a keresztelés motívumával is, de egy (természetesen nem bibliai) hagyomány alapján a Jézus ellen fellépők locsolással akarták elhallgattatni a feltámadást hirdető jeruzsálemi asszonyokat. A lányokat meglocsoló fiúk cserébe festett tojást kaptak, mely szintén a termékenységgel van kapcsolatban. A tojások leggyakrabban piros színűek voltak, mivel ez a szín Krisztus értünk ontott vérét jelképezte. Természetesen az eredeti, vödör vízzel való leöntést ma már kölnivízre, a festett tojást pedig csokitojásra cserélték. Volt, hogy előző nap a fiúk egy fiatal fát, az úgynevezett hajnalfát erősítették a meglocsolandó lány kerítéséhez, a lány ebből tudta, hogy másnap locsolói lesznek. A locsoláshoz hasonló néphagyomány volt még régebben a vesszőzés, melynek során egy fűzfavesszőből font vékony eszközzel megcsapkodták a lányokat, majd a lányok szalagokat kötöztek a vesszőre.
A húsvéti díszítés legjellegzetesebb eleme talán a tojásokkal feldíszített barka. A barka lényegében virágzó fűzfaág. Használata onnan ered, hogy a Jézust Jeruzsálemben köszöntő hívei pálmaágakat lobogtattak. Később ez a gyakorlat egész Dél-Európában szokás lett, mégpedig a húsvét előtti vasárnapon, Jézus Jeruzsálembe érkezésének emléknapján. Magyarországon ugyanakkor nem őshonos a pálmafa, ezért a magyarok a pálmaágat barkaággal helyettesítették, melyet a pap is megszentelt. A barkaágat ezután hazavitték, feldíszítették, sőt, egész évben megőrizték, mivel úgy tartották, hogy megvéd az elemi csapásoktól. A barkát aztán a következő farsangon elégetik, s hamujából rajzolnak keresztet hamvazószerdán a misére látogatók homlokára.
Na és a tojást tojó nyuszi …
Természetesen a húsvét elmaradhatatlan lenne a nyuszi nélkül. Az azonban már vitatottabb, hogy egészen pontosan hogy került az ünnep szereplői közé. A szálak valószínűleg 16. századi Németországba nyúlnak vissza. Bár egyesek szerint a termékenység jelképe (mivel sok utódot szül), több forrás szerint valójában egy félreértésen alapul. Egyes német területen ugyanis húsvéti ajándékként gyöngytyúkokat adtak egymásnak az emberek, annak tojásaival együtt. A gyöngytyúk neve németül Haselhuhn, rövidebben Hasel, míg a nyúl neve Hase. Ez lehetett a félreértés alapja. S ha a gyöngytyúk „nyúllá is változott”, az alatta lévő tojások ugyanakkor megmaradtak: így tojhat a nyuszi nyuszitojást. A húsvéti nyúlnak azonban nincsen teljes monopóliuma a tojáshozás felett: Franciaország és Belgium tojásait például a húsvéti harangok pottyantják le. A nyuszi természetesen nem csak allegorikusan, de fizikailag is gyakran megjelenik, mégpedig csokoládéba öntve. Nyuszicsokit először az 1800-as évek közepén készítettek Németországban, innen terjed tovább, olyannyira rohamosan, hogy ma már évente 90 millió készül el belőle világszerte.
A nyuszi által tojt tojások ugyanakkor jóval korábbiak a nyuszinál: már az 1. századtól kezdve jelen volt a kereszténységben a tojás, amely Krisztus sírját, a madár tojásból való kikelése pedig a Megváltó feltámadását jelképezte. Ráadásul a nagyböjt után húsvétkor újra lehetett tojást enni, így hát nem csoda, hogy a tojás minden formája elterjedt egész Európában, így Magyarországon is, mint a húsvéti ünnep elválaszthatatlan része. Ételként, díszként és ajándékként való felhasználása mellett játszanak is vele: Görögországban például kedvelt szokás tojással koccintani az ünnepi asztalnál. Az egyik tojás mindig eltörik, s az győz, akinek a tojása épen maradt. Ez a szokás régen hazánkban is ismert volt kókányolás néven.
Hazánkban is egyre elterjedtebb szokás az egg hunt, vagyis a tojásvadászat, amely Németországból ered, valószínűleg Luther Mártontól, és amelynek során a gyerekeknek meg kell keresniük a kertben jól elrejtett tojásokat. Szintén nyugat-európai, illetőleg amerikai eredetű játék az egg roll, vagyis tojásgurítás, melyben az győz, akinek a tojása a legmesszebbre gurul. Az egyik leghíresebb ilyen rendezvényt az amerikai elnöknek otthont adó Fehér ház kertjében tartják.
A húsvét tehát, annak minden szokásával együtt, a nyugati kultúra elválaszthatatlan öröksége, legszebb ünnepeink egyike. De mi a helyzet az egész alapját képező feltámadással? Valóban megtörténhetett? Másik cikkem e kérdés tudományos szempontból való megközelítéséről szól.
Folkmann Bence
